Mardosó szerzője ama’ zab munkának,
melly a’ kiművelttebb nagy grammatikának
nevét érdem nélkűl merészli viselni,
három uj irással akarna felelni
Verseghy Ferencznek szín magyarságára,
lárvákot akasztván saját orczájára,
mellyek kölcsönözött nevekbűl állanak
‘s atyáiknak ollyas czenkeket vallanak,
kik tőle tanultak korcsos magyarságot,
‘s a’ disputálásban szívalacsonyságot.
Mi végbűl teszi ezt? Nem hogy pirúlását,
mikor kipökdösi rút mocskolódását,
‘s mikor maga magát szörnyen dicsérgeti,
‘s a’ magyar uraknak pénzét kéregeti,
ha még megpirúlhat, elpalástolhassa?
és hogy a’ világnak nyilván megmutassa,
hogy maga sem tartya méltóknak könyveit
arra, hogy másoknak visellyék neveit,
hanem csak éretlen tanítvány czenkeknek,
kik még bimbózását sem érték eszeknek?
Át nem olvasta ő kijött munkáimot,
vagy át nem értette kitett okaimot;
‘s így erős várfokot ostromol szitkával,
mint Donkisót hajdan szélmalmot kardgyával,
melly hasztalanoknak látván csapásait,
nevetve megveti bajkiáltásait.