«Fogd hamar a’ tollat, ‘s írd eggy Oszlopra nevenként, a’ kik szívre vevék a’ Haza nyelvnek ügyét. DARVAS az Oszlopnak tetején tündöklyön: az égig nyúltt márvány Ennek tiszteletére kevés:
háromszor szóllott, ‘s háromszor győz vala szívet, mert magyarúl szóllott a magyar ŐSZEK előtt. Óh! láttam lelkét anya-nyelvén nyögve lebegni! ‘s a’ mi azokba kivált bé-hata, lelke vala.
Írd-fel odább BŐJTHYt, FEKETÉt MÁRJÁSSYt: az illyen nagylelkű Neveket gyermeki rendbe se szedd. Két VAIt, és BALOGot, DOMOKOSt, ‘s ALMÁSSYt-is írd-fel, kikhez meg-meg odább tedd BEZERÉDY’ nevét.
Tíz vala Szószólód, Anya-nyelv! tíz, a’ ki koporsód’ méllyeiből’ téged’ fényre ‘s folyásba hozott. Majd, ha Maradvánnyunk a’ bóldogságnak öléből mostani Őseinek tettire vissza-teként;
dalra fakad, ‘s ezen Oszlopnak tetejére mutatván, így szóll, míg szemein drága könnyetske remeg. Íme! azok’ neveit! kik az első talp-falat a’ mí bóldogodásunknak fel-vitelére veték.
Írd-fel! - Az én szívemre ugyan fel-metszve maradnak tiszteletes Neveik, míg lehelegni fogok.» Ezt mondván, el-tünt. Szomorú köntösse keservét, ‘s teste’ betegségét színe jelenti vala.
Homloka, fő-fájási miatt, bé-kötve: ki-sírva két szeme: ortzáján bú vala, ‘s régi halál. Aj’kairól látám egyedül, (de tsak ezt-is azólta, hogy nyelvén szóllhat,) hámlani szája’ varát.
Óh! jele, hogy gyógyúl. - Mikor el-tünt, szinte hevűlni kezdék, ‘s azt mondám tsendesen: A’ Haza vólt.
Cookies on Poetry Cove