Dámon, hát csak elfelejted,
férjfi esküvésidet?
Száraz szemmel sírba ejted
pártod által Czidlidet?
Hányszor kérted térgyeidrűl,
hogy rabomnak tartsalak!
Hányszor mondtad ösztönidrűl,
hogy csak értem lángzanak?
Két nap múlva, hogy kezemre
fellobbantak vággyaid,
elcsökkentek zártt szívemre
tűzzel kezdett ostromid;
‘s megsajdítván ablakombúl
szép Rozílis’ termetét,
elszaladtál udvarombúl,
kóldúlgatni gyöngykezét.
Jaj! mit kezdgyen árva szívem?
Illy kegyest hol lelhetek?
Harmad napja, nem vagy hívem,
már is, nézd, mint söppedek.
Térj meg vissza hűltt ölembe!
még ma estig várhatok.
Ah! de az’tán bús mellyembe
eggy hegyes tőrt - álmodok.