El ne felejts, ha mély keserved szélled,
melly értem most szaggattya mellyedet.
El ne felejts, ha vídámságod élled,
még szörnyű fájdalmak öldöklik szívemet.
‘S ha tán eggy újjabb szív
teményt visz szépségednek,
hogy tőrt vessen
sok próbánn átmentt hűségednek,
gondold Laurám!
Hogy sírva mondom képednek:
el ne felejts! el ne felejts.
El ne felejts, azért hogy bal sorsomnak
kegyetlen karja tőled messze vet;
hogy dallyait nem hallod víg lantomnak,
‘s orczámra életet szép orczád nem nevet.
Gondold, hogy sem üdő,
sem hely olly szeretetnek,
mint a’ miénk,
hervasztó gátot nem vethetnek,
‘s értsd meg, ha majd
távúlrúl mondom szívednek:
el ne felejts! el ne felejts!
El ne felejts, ha sírom eltakarja
hű szívemet, melly érted csüggedett.
Ott lángjait bal felleg nem zavarja,
mint itt, hol gyenge tán, de ál nem lehetett.
Melletted repdesvén
békótlan érzésekkel,
megáldlak tégedet
sok édes képzésekkel,
ha majd gyengén
lehelli lelkem lelkednek:
el ne felejts! el ne felejts!