Nem tarthat itt, a’ mi tenyészik,
hol minden sirjába siet.
Virágzik, ‘s azonnal enyészik,
mind, a’ mi e’ földönn nevet.
Sok élt már víg ember előttünk,
ki jóra kaczagta ügyét.
Köszönnyük rájok a’ közöttünk
édelgő örömnek kelyhét.
‘S víg ember még hány fog örűlni
utánnunk is a’ hold alatt?
Örömkehely ránk hány ürűlni,
bár nyugszunk is a’ föld alatt.
Most eggyütt illy vígan enyelgünk,
olly buzgón szerettyük egymást!
‘S ah! holnap több tájra szédelgünk,
más ég ád fejünknek lakást.
De gyújtsunk az édes örömnek,
bár hol legyünk, szíves teményt.
Emellyünk a’ senyves ürömnek,
óránkint új ellensövényt.
Ha messze válunk is honunktúl,
hű szívünk mind eggyütt legyen;
‘s örűllyünk, ha hallyuk társunktúl
hogy a’ jó előbbre megyen.
‘S ha meglessz, hogy öszvevetődgyünk
még egyszer halálunk előtt,
új fríggyel csak azonn törődgyünk,
mint adgyunk kedvünknek erőt.
Nem bús a’ jó lelkiösméret
‘s jó kedvre készséggel hevűl.
Csak annak a’ legfőbb dicséret,
ki jót tesz, ‘s mindenkor örül.