Vidd el gyöngyeidenn, óh sebes Inn’ vize, melly rabtornyom alatt, a’ Duna’ szélihez, ‘s ennek habjaival hirtelen elsietsz a’ bajszos magyarok’ drága határira;
vidd el csókjaimat Laura’ lakásihoz, ‘s majd ammint szomorú elmefutási köztt kristály csöppeidet sírva beszürcsöli, tüzd gyengén azokat szája’ vidékire!
Mond, hogy vad Tirolis’ mostoha földgyeinn szívemben viselem képe’ vonásait, ammint rósa gyanánt homloka felderül, vagy mély gondgyaitúl búba boríttatik.
Mond, hogy hű tüzemet sem komor öblei sem hóval födözött képtelen ormai, míg földgyénn maradok, fel nem emészthetik. Itt is napjaimot, mint mikor oldala
mellett csüggedezék, csak neki szentelem. Itt is leggyönyörűbb képzetek énnekem nyilván megmutatott tiszta szerelmei, ‘s meghitt karjainak víg apolási köztt
csókjaiból eredett mennyei kéjjeim! Laurát zengedezik szüntelen énekim, mellyektől rekeszem’ bóttyai rengenek, Laurát emlegetik nappali gondgyaim,
Laurám’ arczaival játszanak álmaim. És hogy szertelenebb szívepedésivel megkíméllye magát, míg haza érkezek, mond: hogy nem viselem mostoha sorsomat
délczeg pára gyanánt, a’ ki bilincseket érdemelt dühödő emberölésivel, vagy másét ragadó vágyakodásival. Belső nyúgodalom támogat engemet,
melly a’ legnehezebb ütközetek között szent ösvényeibül el nem osonkodott erkölcsnek gyönyörű tudtaiból ered, és a’ Jámborokat, míg buta fellegek
hánnyák vészhabokon gyenge hajójokat, bajnokságnevelő vígadozásihoz bátor szárnyaival fel-felemelgeti.
Cookies on Poetry Cove