Vond le már egyszer, sanyarú Igazság!
a’ setét fátyolt bekötött szemedrűl,
mellyel a’ Bölcsek csöcsömős korodban
felpiperéztek.
Azt akarták ők, hogy itéletidben
a’ gonoszságnak ne tekintsd személlyét,
és hogy a’ dúzsnak ragyogó arannya
meg ne vakítson.
Ám de már tudgyuk, hogy ezen hibáktúl
meg nem ó téged’ szemeid’ homálya,
sőt hogy a’ vakság iszonyú dühökre
készti az embert.
Láttya nyíltt ésszel szemesebb világunk,
mint nyomod nyelvét gonoszok’ javára
serpenyőidnek, fenekénn az érczet
pengeni hallván.
Láttya, mint sínlik remegő kezedbűl
a’ kivontt pallos, mikor a’ hatalmas
büszke bosszúját füleidbe súgott
fennyel igéri.
Láttya, hogy lelkét bekötött fejeddel
a’ szabásoknak soha fel nem érvén,
csak setét testénn tapog a’ betűknek
fénytelen elméd.
Vesd el a’ fátyolt! Kiderűltt egünkönn
felviradt a’ nap. Szemeit törűlvén
látni kezd minden; ‘s te magad maradhatsz
ősi homályban?