Nyájasan édelegtek
eggy heves napnak gyönyörű
nyugta utánn az álmos
rósa körűl az esti
hüs szelek, még ernye alatt
eggy múlató lugasnak,
hajdani lángjainkot,
‘s a’ szerelmeknek habozó
kínnyait emlegetvén,
Tállyait iddogáltunk
Dórisommal. Vészek utánn
édes öröm nevetni
a’ kikötő szigetrűl
a’ kevés kárral kikerűltt
tengeri háborúkot!
Olly sebesen repűlvén,
mint az éhes fecske szokott
méhek utánn rohanni,
érkezik eggy kis Ámor,
‘s arczainkot szárnyaival
pajkosan átsimítván
játszani kezd. - «Tipord le
a’ pogányt! úgymond rebegő
Dórisom; új bajokra
győzi lecsillapított
szíveinket!» - Talpra kelünk
hantos üléseinkrűl,
‘s rósa bogakkal űzzük
fel ‘s alá spalléri között
a’ rezegő lugasnak.
Ő enyeleg, kiszökvén
nyil gyanánt eggy lombüregenn,
majd meg amott beütvén,
‘s végre tekíntetünkbűl
eltünik. Mink öszveülünk
győzedelem-dücsővel
Tállyai balsamunkhoz,
‘s kérkedő hadnagyka gyanánt,
gúnnya között az elvertt
kellemetes latornak,
a’ reánk váró poharat
újra kezünkbe vesszük.
«Éllyen az álnok Ámor!»
mondgyuk egymásnak, ragyogó
gyöngyeit átköszönvén;
‘s élledező tüzünknek
ah! csak új habzása utánn
vesszük iszonnyal észre,
hogy botorúl megittuk
a’ kis Ámort is, ki magát
csalfa borunkba vette.