Ha őseidnek hajdani nyomdokit
elhaggya lassan mostani Nemzeted,
‘s más útra látod elszakadni
a’ szemesebb ifiak’ csatáit,
nagyot sohajtván a’ magos ég felé,
zsembes szugodbúl nyögve jövendölöd:
hogy talpig elfajúltt világunk
vég veszedelmihez közelget,
mivel szokásit boldog Előinek
a’ fürge gyermek pajkosan elveti,
‘s a’ régi tyúkoknál okosbnak
tartya magát az üres csibécske!
De hogyha bölcsebb, gondolatod szerint,
a’ tisztes ősz haj zöld maradékinál,
fontold meg azt is: hogy világunk
élemedik maga is naponkint,
és hogy tekéjénn emberi nemzetünk,
melly nyelve által szinte csak eggy Egész,
a’ nyílni termett ésszel eggyütt,
több rideg ága gyanánt öregszik.
A’ régi kornak jobb hagyományira
épít az ember friss leleményeket,
mellyek kövönkint felhaladgyák
talpfenekét az egész rakásnak,
még a’ baromnak megmarad eggy nyomonn
csak erre termett oktalan ösztöne.
Szós marha volna és nem ember,
a’ ki az ősi nyomonn maradna.