A’ vén Leányok Ámor ellen
a’ meglett Asszonyokkal eggyütt
sok rosz szidalmat ejtenek,
ne hidgy te, Dorka! szitkaiknak,
ne hedgy! mert szívek’ rejtekében
szerelmet ők is érzenek.
Elégszer látom, mint mosolygnak,
ha Dámon őket hízelkedve
szép angyaloknak nevezi:
homályos szemmel mint hunyorgnak,
ha Mílon őket nyájaskodva
kéztsókolással tiszteli.
Négy éltes Nimfa eggy ligetben
meglátta egyszer a’ kis Ámort,
hogy hantos halmon szunnyadott.
«Kötözzük meg - suttogja eggyik -
e’ tsalfa Latrot, a’ ki minket
tüzével annyit kínozott.»
Felébred Ámor, ‘s félmosolygva,
és félsiralmas kérleléssel,
«Áh! - úgymond - hogy megleptetek! - -
És annyi kínos ingerlésért,
megvallom én, hogy ezt a’ bosszút
megérdemlettem tőlletek.
De még is, szánnyatok meg kérlek! - -
Ha engem e’ komor bilintsből
irgalmasságtok felsegít:
íjamra esküszöm, hogy senki,
míg éltek, sem gyötrelmes tűzzel,
sem tsókkal meg nem háborít.»
«Még tsókkal sem?» egyszerre kérdik
megháborodva mint a’ négyen,
‘s rövid tanátsot tartanak.
«Áh - úgymond végre a’ legéltesb, -
ne légy kegyetlen hűveidhez,
kik téged’ holtig áldanak.
Tsak tréfa volt, hogy megkötöztünk! - -
‘s mindaddig, tudd meg, fel sem oldunk,
míg szódat viszsza nem veszed;
‘s míg jel gyanánt, hogy nem haragszol,
énnállam kezdve, - - mind a’ négyet
tsókoddal meg nem tiszteled.»