Öszvezavarva feküdt a’ föld az egekkel előttem. Sem csillag nem tünt, sem hold, szemeimbe. Setéttel volt az egész Minden beborítva, ‘s kietlen üresség látszott méllyeinek tátott fenekébe temetni
mindent. Semmi sem élt, nem mozgott semmi; csak olykor érzettem gyengén mellettem előbbre lebegni, ‘s a’ nagy ürességenn átzúgni az éjjeli szellőt. Illyennek nézték, hihető, a hajdani Látók
a’ földnek közepénn a’ tág mélységet, azoknak fénytelen országát, a’ mik még, magban aludván, a’ születést várják. Eggyenkint inti ki őköt innen az Istennek szava, ‘s a’ mennybéli világnak
első súgárit megsejtvén, létre verődnek, ‘s élteket a’ nevelő földönn elkezdik örömmel. Legyen világ! mondá az Isten,
és meglett a’ világ. Ott ül Atyánk! ott mennyei székénn, mondám magamban borzadó örömmel. Ott ül fénnye megett amaz égi
résnek, hogy eggy szavával szétlehellye földünkrűl az örömtelen éjnek vak vásszait... De festi már ösvénnyét a’ Hajnal friss rósaveressel,
‘s a’ fellegeknek széleit beszegvén keltében folyadékony arannyal, hüs harmatot hínt a’ szomjú mezőre. A’ földtűl elválik az égnek
kék boltya, ‘s felfelé vonódik. Ezzel a’ fellegsereg is magosabbra emelkedik, ritkúl, ‘s a’ csillagokrúl a’ fátyolt versengve levonván,
a’ tiszta tűznek honnyához törekszik. Szinte mikint a’ büszke menyasszony, úgy lép ki a’ homálynak hűltt ölébűl a’ föld is, megrakva virággal,
megrakva számtalan dúzs termetekkel. A’ nehezebb folyadékok, az égbűl színére süllyedezvén, elszivárgnak; ‘s elválván a’ szőke Dunának
két partya egymástúl, kinyílni látszik e’ széles víznek deli színe. Ott fenn az ég, itt lenn a’ föld tündöklik. Szívemelő jelenést látok kezdődni az égenn.
Szinte mikint nyáronn a’ napnak déli hevétűl szétszakad a’ felhő, s foszlékai, szerte repűlvén, a’ tűzzsengének magosabb honnyába enyésznek: úgy tünik a’ csillagsereg is, mikor a’ nap az égre
a’ kelet’ öbleibűl kitekint; halaványodik a’ hold, a kiderűltt kékség bóltyánn szétterjed az égnek, s a’ nagy természet pözsögő életre felújjúl. Élni siet minden! Csűdűl a’ szőke Dunának
méllyeibűl sík színe felé a’ fürge halaknak népe, hol, a’ napnak fénnyét örvendve köszöntvén, a’ víznek tetejénn lebegő bogarakra rohannak A’ komor erdőknek tollas zselléri, az első
napsúgárt gallytornyaikonn bekacsongani látván, tollaikot rázzák, ‘s órrokkal rendbe simítván szárnyaikot, kiki módgya szerint, dalolásra fakadnak. A’ sok ezer csúszó gyűrűs testével az éjnek
fénytelen udvaibúl a’ nyíltt térekre tolódik hogy szörnyű bajjal picziny étkeit öszvekeresse. Ott eggy gombolyagot látok szétnyúlni; halomnak gondoltam; felemelkedvén lábára, ökörnek
ösmerem. A’ gyapjas nyájak, tolakodva habozván fénytelen aklokbúl, a’ friss levegőre sietnek. Még a’ mézgyűjtő szűz nemzet is, erre amarra szélledvén ridegen, ‘s a’ rétnek tarka virágit
megsejtvén, dúzs kelyheiket versengve rabollya. Érkezik ágyábúl már most a’ szinte megújjúltt ember is; ez könnyű szekerénn a’ tarka mezőre, az meg ekéje utánn más munkájára sietvén.
Cookies on Poetry Cove