Az út mellett egy Szegfütske
meg-hajólván, bús homlokkal
föld’ szinére borula.
Történt, hogy egy szép Szüzetske
tsendes lábbal, ‘s vig ortzával
arra sétálván, dalola.
O! bár, ugy mond a’ Szegfütske,
legszebb volnék e’ rétetskén,
o! tsak egy szép Rósátska!
Hogy le-törvén e’ Szüzetske
bágygyadozni tiszta mejjén
o! tsak egy fertálig hagyna.
De jajj! nem vévén szeginykét
észbe, éppen reája lép
‘s le-gyötri föld szinére.
Dölvén ő, ‘s végezvén éltét
Elég, ugy mond, o! kedves kép,
hogy Te végzed éltemet, Te!