Kiandalgván hüs kert ernyőmbe
eggy nyári napnak kezdeténn,
eggy Nefelejtske tűnt előmbe
zöld szőnyegénn.
Ah! benne, ammint rám mosolygott,
Laurámnak láttam kék szemét;
Laurámnak, ammint szála bolygott,
friss termetét.
A’ harmat szinte öntözgette
illattal tellyes arczait,
‘s tejcsöppecskékkel gyöngyözgette
kék fodrait.
Két csöppet láttam levelének
remegni gyenge széleinn,
‘s egyűlni végre sík öblének
hűs méllyeinn.
Eggy szép edénybe friss hantyával
áttettem e’ kis fajzatot,
‘s Laurámhoz vittem nagy pompával
mint zálogot.
Hadd intsen, Laura! Thirzisedre,
mondám, e’ kisded Nefelejts!
‘s ha vészek ütnek nőhitedre,
el ne felejts.