Még kis koromban elkezdettem tsudálni a’ Leányi Nemnek hatalmas ékességeit. Nagy ihletéssel énekeltem
hárfámon Tzipris’ gyermekének érzékeny édességeit. Irígy haraggal öszve törte a’ tisztaságnak Istensége,
Diána, kedves lantomat; ‘s Klióval és Urániával, két rántzos homlokú leánnyal, kibéreltette tollamat.
Tsak próbaképp’, nagy szorgalommal, megírtam én az Emberségnek legrégibb kábaságaít; és, mint a’ megdühödt darázsok,
rám estek, a’ kik most is hintik az észnek tébolygásait. Urániával felrepültem a’ fellegekbe, ‘s lefestettem
a’ Tsillagoknak rendgyeit. De, áh! elmémet megtepesztvén e’ meglett Músa, nem dajkálta szívemnek érzeménnyeit.
Kliónak háladatlansága, ‘s Urániának száraz ínnye felbosszontotta szívemet; elmentem tellyes holdvilágnál
komor homlokkal a’ ligetbe. keresni régi kedvemet. «Oh! tiszta Szűz! mit vétett néked? mit vétett nyájas éneklésem,
hogy öszve törted lantomat? Adgy engem’ vissza Ératónak, ki hajdan édes háladással fogadta fáradságomat.»
Így zúgolódtam önn magamban, ‘s véletlen megrezzenni láttam egy zöld bokornak ágait: Endimionnak oldalától
felugrott hirtelen Diána, és öszve szedte nyílait. «‘S te, a’ kit ártatlan szerelmim olly nagy haragra gerjesztettek,
te itt? egy Pásztor’ karja köztt? És a’ mit én tsak énekeltem, te azt valóban megtselekszed a’ bokros rejtevények köztt?»
Ő illy szavamra eltakarta egy fellegforma szemfödéllel pirúlhatatlan homlokát, a’ hóldvilág is elborúlván,
tömött homállyal eltitkolta előllem álmos Pásztorát. Sietve mentem Ératóhoz, ki újjra öszve szerkeztette
törött lantomnak ízeit; ‘s azóta megmeg ihletéssel éneklem a’ Leányi Nemnek hatalmas ékességeit.
Vadássza bátor a’ borostyánt, ki bajnokversben harsogtattya Bellóna’ véres hartzait, vagy a’ ki fönn a’ Tsillagok köztt
hálátlan elmefuttatással fáraszttya gyenge szárnyait: Ha nékem a’ Magyar Kisasszony kerékre fűzött szegfüvekkel
felékesíti lantomat: ha egy futékony mosolygással, egy jóbaráti kéznyomással hálállya nyájasságomat:
Ha versemet majd nedves szemmel majd óhajtozva eldalóllya hív Kedvessének karja köztt; ‘s ha gondos kézzel öszve hajtva,
‘s egy pántlikával általkötve rejtekbe zárja mellye köztt; Ha sóhajtás köztt szép kezéből síromra hintett Nefelejtsvel
megtisztesíti híremet: a’ Hertzegeknek sírhalmával a’ bajnokoknak nagy nevével fel nem tserélem béremet.
Cookies on Poetry Cove