Jaj neked érzékeny Lélek! ki az ostoba népnek durva kezébe kerűlsz. Nem könyörűl rajtad; bajodot buta lelke nem értí; mély panaszidra nevet;
‘s a’ merevény sziklát hamarább sírásra fakasztod, mostoha csillagodot puszta tetői alatt vádolván néma nyögéssel, mint magosan Zokogó
szós epedéseddel szívét eggy emberi könyre, melly fagyos öbleiben röst csukavért szűrvén, nem tud dobogásra fakadni. Fényes okokkal eszét
hasztalan’ ébreszted, melly a’ bús elmehomálynak hőtelen ernye alatt szenderedik, ‘s a’ festegető képzésnek enyelgvén ostoba bábjaival,
fel nem akarja szemét a’ tiszta igazra emelni. Adgy neki pénzt, kezedet róka gyanánt nyalogattya ugyan, tettetve nyöszörögvén háladatos szavait;
ámde ravasz kifogások alatt szűkíti legottan lánczaidot, ha lehet, vagy legalább fenyeget, hogy fellyebb verje adódot. Csalni, cseferni szeret,
‘s hogyha szelídséged szó nélkűl haggya lopásit, ostoba lúdnak itél; vagy ha szemére veted, kinevet, károdnak örűlvén szüntelen’ emlegeti
nyelve az ó vallást, a’ jó erkölcsöt, az Istent; ‘s ördögi tetteivel, a’ mit nyelve dicsér, megkárhoztattya naponkint. Félve imádgya Urát,
még mogyoró bottal fenyegetheti szolga girinczét; ámde ha vizsga szemét hűtelen újjairúl más tárgyra osontani sejti, rontya, orozza javát,
és ha talán dúzs markaibúl kifacsarja hatalmas jussait a’ bal eset, gúnyos örömre fakad, ‘s dühösen kitapodgya belőle a’ halavány pihegést,
melly még tagjaiban némellykor mozgani látszik. Ünnepe a’ borivás, melly iszonyú lelkét zabolátlan örömre kicsallya fénytelen udvaibúl.
Eltünik arczairúl illyenkor az emberi termet, szája szitokra fakad, ‘s még hebegő nyelvét szózatra konyítani birja, földet, eget legyaláz.
Akkor eszét, szívét megnyitván, bátran okádgya titkos itéleteit; ‘s a’ dühös ösztönököt bátran szájokra ereszti lágy zabolájok alól.
Messze kerűld e’ csürhe csatát! Borivása mutatya, hogy, ha kigőzölög is rút bora, vad kannál iszonyúabb marha tenyészik emberi képe alatt.
Cookies on Poetry Cove