M’óta megnyílt lyány eszem, sok legényenn járt szemem, ‘s víg maradtam. Észre vévén vággyokot,
fellobtattam lángjokot, ‘s elszaladtam. Ámde hogy megsajdítottam, a’ kiért most hervadok,
nálla nélkűl, azt mondottam, búmban meghalok. Nem lelhetvén nyugtomot, elhurczoltam kínomot
a’ szilasba. Búmonn függvén gondgyaim, bellyebb vittek lábaim a’ gallyasba;
‘s ott találván lomb színemben, kit szívemben hordozok, azt gondoltam, ijedtemben mindjárt meghalok.
Rám szögezvén zög szemét, felmosolygta kellemét orczájának. Megköszöntött módosan,
ingert adván nyájasan mély szavának; ‘s kérdvén, hogy zöld rejtekemben tán kegyesre várkozok?
Azt gondotlam, szígyenemben töstént meghalok. Hallván, hogy nincs kedvesem, ‘s hogy csak búmot űzgetem
tébolygással; vígasztalta szívemet, ébresztgette kedvemet eggyelmással;
‘s vágyakodván vallására: szívétűl mit várhatok? ah! most, mondám, eggy szavára élek vagy halok.
Elkészítvén úttyait, végre titkos lángjait megvallotta. Ez fonnyasztó kétemet,
melly meglepte szívemet, szétosztotta; ‘s átérezvén hő mellyemben, melly szerencsés lyány vagyok!
azt gondoltam, örömemben mindjárt meghalok. Jó sokáig kínzottam, mert illőnek tartottam,
habzásimmal. Már harczokra duzmadott, már alkukra olvadott gáttyaimmal;
‘s minthogy hinni azt kezdette, hogy hozzája langy vagyok, csak meggyóntam, hogy érette élek és halok.
Nincs azóta víg napom, hogyha őt nem láthatom gallyasomban. Éjjel vászok kinzanak
nappal gondok fojtanak magányomban; ‘s hogyha karjánn álmaimban mást csüggedni salygatok,
felserkenvén, kínnyaimban csak nem meghalok. Már előre képzelem, mind derűl fel életem
gyötrelmébűl, majd ha egyszer láthatom, hogy hajnallik nász napom kétségébűl;
‘s áh! ha végre szép nyakában mint menyasszony olvadok, nincs mód benne, hű karjában az nap meghalok.
Jaj! de még ez meglehet, hosszú, hosszú két hetet kell kiállnom, a’ sok óra-perczeket,
mint esztendő-ezreket, átszámlálnom! Essetek ki életembűl tik tizennégy bús napok!
Mert én addig szerelembűl százszor meghalok.
Cookies on Poetry Cove