Ammint Laurával eggyütt ültünk
eggy nyári napnak alkonyánn,
‘s a’ nyájasságra felhevültünk
egymásnak csüggvén ajakán;
elárasztotta mellyeinket
egy édes frigynek ösztöne,
melly oldhatatlan tüzzel minket
örökre öszve öntene.
Sokáig néma sóhajtással
rajzoltuk szívünk’ titkait
‘s egymás’ szemében vídulással
nézgettük lángolásait;
még végre mellyemhez vonzottam
képére tüzvén képemet,
‘s örökre nőmnek választottam
mint ő férjének engemet.
«Ah! vajha - úgy mond - el ne hüllyön
szerelmünk, még tart életünk,
oh! bár naponkint felhevüllyön
uj édességgel bájtüzünk!»
Egymás’ jobbjába felfogadtuk,
hogy meg nem szegjük frigyünket
‘s hevében, ammint öszve adtuk,
fenntartyuk holtig szivünket.