Ott üldögéltünk dúzs diadalmainn gőgösen örvendő Babilonnak büszke folyói felett, ‘s hazánk’ Sionnyát sírva emlegettük.
Némán lebegtek musika eszközink a’ fűzfák’ bogainn: az örömnek ünnepi hangjaival nem férhetett meg gyássza bús ügyünknek.
Kik szép honunkbúl messze ragadtanak a’ sanyarú rabságra, karunktúl Istenes énekeket kívántak ollykor, mellyeket Sionnak
bérczénn daloltunk bús esetünk előtt. Áh! ne reméllyétek, felelők mink, hogy jövevény hegyeken nagy Istenünknek énekit dalollyuk!
Izmos karunkbúl el fog előbb eme’ férjfi erőnk mind sínleni, hogysem Tégedet, édes anyánk! Jerúsalem’ várássa! elfelejtünk.
Ínnyéhez aszván, zengeni megszünik e’ hangos nyelvünk, mikor egyszer a’ te dücső nevedet nem fogja hű dallyával emlegetni.
Még szíveinkben verni fog életünk, drága Hazánk! legfőbb öröminknek elseje csak Te leszel! Bosszúdnak ostorára bizzuk, Isten!
Esaunak ágát, kik szilaj Édomot lakják. Haj ! be gonosz dühödéssel fútta fel e’ fene nép fok tornyainknak mérges ostromára
a’ kül seregnek ránk rohanó tüzét! Pusztítsd el mondá, gyökerestűl írtsd ki! taszítsd le kevély falának ormait repedtt tövéhez!
De a’ te sorsod, hisszük az ég’ Urát! nem lessz, óh Babilon! ragyogóbb, mint ügytelen Israelé. Hamvadba dűlsz, mint szent honunk! Szerencsés,
ki bajnokidnak visszafizetheti a’ kölcsönt, melly minket alázó rabkötelekkel igáz! Honboldogító híres embereknek
díszes nevével tiszteli a’ világ mindazokot hajdan, kik imént lett magzatidot, ragadó vadfaj gyanánt, a’ szirt’ hegyébe csapják.
Cookies on Poetry Cove