Visegrádon

Erre vitték, itt a könnye, Mit hullajta kemény kőre. Nem lehet-e letörülni, Itt marad-e mindörökre?

És mi leng amott a szélben? Ékes fürtje, haja szála... Úgy viódik vele a szél - Hogy kitépje, de hiába!

Kitekerte rég a tölgyet, Tornyot, falat rombadöntött, És nem bírja elragadni Ezt a vérre száradt fürtöt.

Rá szakad a terhes felhő, Mint a zápor hull a villám, Gyújt a kénkő, ragad az ár; Minden pusztul, fogy a sziklán.

Csak e fürt nem vész el onnan, Meg az a szép piros szalag, Hófehér mell piros vére, Merre a kiséret haladt.

És nem alszik meg az a vér Feketére soha, soha! Oly rivó piros maiglan, Mintha most is egyre folyna.

Megorgyilkolt szűz szemérem Vére az ott, szégyenlángja, Örök néma panaszával Az itéletnapot várva.

És nem vár hiába, oh, nem! Lesz itélet, nagy itélet! Jertek ide hallgatózni S hinni, hogy ha nem hinnétek.

Éjjel, mikor alva jár a Hold a felhőtornyos égen, És a föld úgy hallgat, mintha Féltené őt minden lépten:

Túlvilági némaságban Integetnek a bús árnyak, Mintha valami tilalmas Nehéz titkot ringatnának;

Nyögnek a fák, reng a felhő, Sötét száju barlang mormol Nehéz rémes álma közben Kisértő véres napokról.

Hallgat a szél, és a várnak Vaskapuja mégis csattog, Eszeveszett öreg ember Vagdalja belé a kardot.

És hörögve szórja átkát; Mire gúnyosan kacagnak Az erőszak emlékéül Maig álló délceg falak.

Délcegek, pedig hiába! Fogott mégis a sok átok. Oda van a hatalom, fény. Oda vannak a királyok.

Oda vannak mindörökre, És most minden olyan néma, Csak a mélyből egy sohajtás, Egy nyögés hallatszik néha.

Valami nagy fájdalom van Ide élve eltemetve, Amit el nem fojthat a sír Örök halma, sötétsége.

Van itt bánat, van itt átok, S egy megátkozott reménység, Mely a vastag éjben egyre Hiteget, hogy megvirrad még...

Szikla, szikla, büszke szikla! Minek állsz te, mire vársz még? Oh ha neked lettem volna, Elsülyedtem volna már rég!

Fejemen a Duna árja, Összecsapott volna régen! Vagy haragos homlokomat Szétszakítná a düh, szégyen.

Volna arcom mint a tied, Volna bár oly kemény márvány, Az egek villámesőjét Csak nevetném, csak kacagnám.

De a szégyen, a gyalázat Szeplőit el nem viselném, Dicstelen, de szennytelenül Alunnám a Duna medrén...