Ha eljövend a búcsu-óra,
Ha majd e szív végsőt dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.
És jól tudom, előre látom,
Mi bú, öröm van itt ezen
S az ismeretlen túlvilágon:
Egyszerre mind átérezem.
Eszembe jut majd minden átok,
Mind, ami történt s ami nem;
Mely felgyujtotta a világot,
Mást üdvözítvén az “igen”.
Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.
És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a multban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?
A gondolat, hogy e mindenség
Nem lesz se több, se kevesebb,
S isten se törli azt le végkép,
Mi egyszer itten megesett...
Vagy hogy nem halt meg voltakép itt
Csak az a perc, mely elrepült;
A bimbó, mely nekem ki nem nyilt,
A vágy, amely nem teljesült?