Tavasz felé

Ne félj szivem, derülj, vigadj, Szegény bús rabmadár. Nem örök a hó, sem a fagy; Fogságod majd lejár.

Most egyedül vagy, a világ S az emberek között, Mert hisz az embertársaság - Az a te börtönöd.

Melyben se búd, se örömöd; Hol csak azt láthatod, Hogy majmolják az ördögöt Hiú alakosok.

S ugyanazok, mindannyian Hogy törik magukat, Hogy egymáshoz valahogyan Ne hasonlítsanak.

Hol nyiltan jár s dicső a gaz, S úgy nekibátorul, Hogy a szemérmes jó, igaz ...Álarc alá szorul.

De nem soká leszek rab itt; Majd immár eljön az, Ki engemet kiszabadít: A jó, a szép tavasz.

Majd a legelső napsugár Kinyitja ablakom; Kirepülök mint a madár, És járok szabadon.

És örülök, örvendezek, Ujjongok és sirok. Embert, világot feledek, Mig isten mosolyog!

Majd akkor én leszek a víg, A boldog, irigyelt. Majd, ha ki most lakmározik, Lesz bús, mámorbeteg.

Szivem, tied lesz a világ. Elég gyászod vala. Hadd élje más az éjszakát, Tied lesz hajnala.

Majd neked zöldül a vadon, A virág illatoz; És hozzá még az én napom Mindent megaranyoz.

S szabaddá tesz minden rabot, Ki most dermedve ül. A lég remeg, az ég ragyog, Hogy a föld úgy örül.

Előjön a cserebogár, S tán széles kedvitül, Vagy mert szemének a sugár Még fáj, falnak repül.

Lerázza jégbilincseit A hegyi zuhatag, S akár a zerge, úgy szökik, Rohan, sír és kacag.

Fölbokrétázza kebelét, Partvirágot szakaszt; Ujjongva csörtet, postaként Hirdetni a tavaszt.

Míg a virágos völgy ölén Elcsöndesedik ő, Mint édesanyja kebelén A síró csecsemő.

Fölváltja a pacsirta ott, Erdőn a csalogány; Fű és fa ébred, ég mosolyg Természet dalnokán.

S egyszerre csak szép reggelen Ábrándos kék szemek Fű-ágyukból szemérmesen Föl-föl tekintenek.

S úgy elbámulnák az eget; De félik a sugárt, A kedves angyal-gyermekek, Ők - a kis ibolyák!

S maguk körül terjesztenek Oly égi illatot, Hogy azt hiszem, én is gyerek És... szerelmes vagyok...

Valóban elfeledkezem, S mit érzek, nem tudom: Jövő-e, mult-e, vagy jelen? Öröm vagy fájdalom?

Talán fogok szeretni még? Vagy e kéjérezés Csak az elmultból egy sötét Fájó emlékezés?...

Igen, e könny, mit hullatok, Mindent kimagyaráz; Bár csak gyötört, fáj a halott Átkos szerelmi láz!

Lehajlok és az ibolyát Megáldva csókolom. “Légy boldogabb, kedves virág, Ha szeretsz egykoron!”

...De im, mi messze elragad Pillangó-képzelem? Hát még ha, szép tavasz magad Jelensz meg körülem?

Ha majd zöld bársonyt ölt a domb, Bimbót tűz keblire, S a szellőtől üzenve mond: Jer, jer, feküdj ide!

S a lágy szellő arcom körül - E fürge kisfiú - Minden könnyet majd letörül, Közel se jön a bú.

Közel se jön, elsompolyog, Félvén, kinevetik: Madaraim - kis cinkosok - Rútul kifütyölik.

S majd a csalitban, lomb alatt Úgy megversenygenek; Űzik szelid tréfáikat, Keresvén kedvemet.

Előveszi majd mindegyik Amit hogy betanult. Egyik sűrűbe rejtezik S ott mondogatja: kukk!

Közelre vár és rám kiált A pajzánabb rigó, (Azonba’ izgódván tovább:) “Huncut a főbiró.”

A harkály a cser oldalán Incselgve kopogat, Ha szórakozván mondanám A hamisnak: szabad.

(Talán ha tudná, mennyire Fájdítja szivemet Efféle emberesdire Való emlékezet;

Hallgatva áldaná szegény A lágyabb végzetet, Hogy ember helyett csak szerény Harkálynak született...)

Boldog madár, boldog lakók, Csak enyelegjetek: Szentegyház a ti honotok, Bár dúlják emberek.

S bár e született hentesek Ölnek, pusztítanak, Azért hegyetek-völgyetek Örökké szent, szabad.

Mert Isten nem hagy titeket, Ti sem hagyjátok őt; Nem úgy, miként az emberek: Istent, hazát, szülőt.

S bár végetek mi mostoha, Ti nem ismeritek S ne is tudjátok meg soha A szörnyűbb végzetet:

Hogy van teremtmény, átkozott Ég s földtül, egyedül; Kit Isten, ember elhagyott S hozzátok menekül -

Nem gyógyulni, enyhülni csak: Mert orvost nem talál; Kinek az élet kárhozat, S nem vigasz a halál...

Én már kijártam, elvégeztem Az egész életiskolát. Komédia csak már előttem Maga a zord valódiság.

A nagy természet csak diszítmény, És zenekar - az elemek; Az élők benne szerepelvén, Ahogy szerzék az istenek.

Nem ismert más világ lakói: Ezek a tisztelt publikum. Egy-egy halál a bemenetdij. Örökre - nem sok; - bum, bum, bum!

Itt egy vígjáték, ott bohózat; Választja, aki mit szeret, Abban csak illőn mosolyognak, Ebben röhögni is lehet.

Majd vadregényes rémtörténet, Hajszálmeresztő szörnydarab. A főzsivány bitóra köttet Kontár, szegény tolvajhadat.

Van opera és látványosság. Villám megüt egy gyereket. Hol benne a felsőbb igazság? Koholj ki rá - vagy ne keresd.

Ha vége van a fölvonásnak, Az éji kárpit leesik. A nézők bölcsen kritizálnak, Oszt’ az egészet feledik.

Másnap megint csak az a játék. Hirdetnek új komédiát, Pedig csak névben a különbség; S ez így halad tovább, tovább.

Boldog, ki mindig újnak látja, S nem lát a szárnyfalon belül. Kit csalogat a színi álca; Ki a játszókkal sír, örül.

De engem már többé nem ámít Rémes homály, csalóka fény. A titkos, örök lény sugásit Jól hallom a szín fenekén.

Örömnek, fájdalomnak könnye, Vér, mely ártatlan ömlik el - Ki van csinálva mind előre: Mert ennek mind így lenni kell!

Sejtem, hogy eszközök vagyunk csak S e gyarló élet nem a cél. De átka van csak e tudatnak; Tovább, jobb hitre nem segél.

Mert semmi sem tökélyes itt lenn, És így lemondásom sem az. Érzés, tudás bevégezetlen; Amit beszéltem, sem igaz...

Hiába mondom: semmik vagytok Hírfény, dicsőség, hatalom; Hogy már szivem csak gazdag sírbolt, S e féreglétet rég unom...

Hiú szenvelgés, balgatagság, Hogy már szivemre mi se hat; Hogy ami volna benne hívság, Kiűzi gúnyos gondolat...

- Ah, mert ha járok a tavaszban, És látom, hegy-völgy mint virul; Szűz rózsabimbó szép hajnalban Hogyan nyilik ki, hogy pirul:

Eltörpül szégyenkedve minden Hiábavaló bölcselet. Mint aeolhárfa, emlékemben Zendül bübájos éneked -

Tündérvilág, bezárult éden: Gyermekkor, első szerelem! S egyszerre csak fáj, fáj a szívem, És könnybe lábad a szemem...