Sirámok

Száll a hegyre barna felhő, Zúg alatta már az erdő. Észrevétlen langy lehellet Rázza a faleveleket.

Hajaszáli a vadonnak: Hervadt levelek szállongnak, Fecske földet szántva röpdes, Minden oly merengő, csöndes.

Erdő, mező, merre nézek, Egy nehéz, bús előérzet. Hosszú árny kisért a réten, Szél sohajt az erdőn, mélyen...

Valami nagy, rejtett bánat Fogja el az egész tájat; Az a bánat, mit az ember Érez és nevezni nem mer -

Az a nagy bú, amely téged Vádol, örök nagy természet; Mely kiégett szivvel kérdi: Mért születni? minek élni?...

Szól a zene, harsog Mint diadalének... El innen, el innen! Ne őrüljek még meg.

Ne halljam azt, ami másnak Dicsőséget hirdet; Nekem halált, vagy ami több: Feledékenységet!

Oh hogy amit egykor Oly igen szerettem, Ami vigasztalt, most Az is ellenségem!

Mintha ebek csaholnának, Mire a vadállat Sebeivel nekiront a Legsűrűbb magánynak.

Hova nem hallatszik Semmi hír harangja Ebek vonitása: Néma sivatagba

Rohanok én; de mi haszna? Nyugtom nem találom, Mit ér, hogy nem látok embert Ha - magamat látom...

Szól a zene, harsog Mint diadalének... Én oly búsnak érzem, Mintha temetnének;

Mintha temetnének ifjú, Koránhunyt halottat; Mintha hallanám zörögni Saját koporsómat!...

Föltámadni, mint a felhő, Mely az égre derülten jő, Azután könnyekre törve Száll alá a szomju földre!

Mint a szellő bujdokolni, Mást altatva nem nyugonni; Nyomoruság ablakában Siránkozni - mindhijában;

Megfejtetlen, mint egy álom, Átsuhanni a világon Kinevetett, ismeretlen Fájdalomtól üldözötten...

Ugy-e keserü egy pohár? Itta ezt több jó bolond már! S mind azt hitték, üdvözítnek; - Nekem már e hitem sincs meg!

Hova lett a nap az égrűl? Hirtelen hogy elsötétűl! Mintha állana itélet, Valakit kivégeznének...

Hideg szellő száll a fákra, Tövig átborzadnak rája; Mintha hóhér keze volna, Mely szemeiket befogja.

Halálcsöndesség az erdőn; Néha hull alá rezzentőn Egy-egy levele a fáknak, Mintha könnyet hullatnának...

Mit sírnának, könnyeznének? Hiszen ők virultak, éltek. Az, hogy mostan elhervadnak, Hogy szerettek: jele annak.

Volt bimbójuk, volt viráguk, Szerelemnap sütött rájuk; Ölelkeztek a szellővel, Susogtak az éneklővel...

Kétségbeesetten arcra Hullok én is a harasztra; Száraz haraszt, födj el engem! Volt nyaram, s én - nem szerettem!

Mily vidám, örömtelt A nap nyugovása! Talán most pillant be Abb’ a szebb hazába?...

Fekete rom néz le A hegy tetejéről; Ijesztő kisértet A mult éjjeléből.

Ülj fel, ifju ábránd, Arra a sugárra, Menj el innen, menj el Boldogabb határra...

Vörös az ég alja, Szélvihar lesz holnap: Azok a vén romok Mind-mind leomolnak...

Érezem, hogy sírni fogok egykor, Majd midőn a kihült képzelet Együtt látja mind a boldogságot, Amit nem bírt, s mégis elveszett...

S ekkor, miért becseréltem minden Igaz életkincset botoron: A koszorút, a gúny koronáját, Összetiprom és megátkozom!

S érezem, hogy örülök majd egykor. És hajamat tépvén, kacagok; De e kacajon - ha volt, ki engem Igazán szeretett - sírni fog!...

Én a borjunak megint Paripája lettem: Taliánország felé Mentem, mendegéltem.

Oly nehéz volt vállamon Puska és tarisznya. Veritékem volt a só Sótalan marcimba.

De szivem még nehezebb Volt a balfelembe, Kedvesemnek képe volt Ebb’ a kis szekrénybe.

Mindazáltal pörg a dob, És a dobszó mellett Csatatér és győzelem Képein merengek.

Mint egy új Napoleon Verem a világot; Fejemen véres babér Koszorúkat látok.

Majd lecsöndesül a dob; A hegy oldalában Ringatón zörgő malom Dörömböl magában,

Távolabb füves lapon Kecskék fürge nyája, És a kecskepásztor egy Bogárszemü lyánka.

S mintha e kis lyány az én Szeretőm lett volna... Isten veled csatatér Fényes koszorúja!

Golyó ide vagy oda, Tovább nem mehettem, A kicsiny malomba én Legénynek szegődtem.

Feleségem lett a kis Kecskepásztor, és én Lettem vón legboldogabb A föld kerekségén.

Megtanultam a való Élet-bölcsességet; Megtanultam, miből áll Boldogságod, élet!

Elfeledtem s tán azért Bírtam a világot. Elfeledtem, ami több, A mulandóságot.

Mulandóság és világ, Ah ezek jó népek! Feledékenységemért Nem is nehezteltek.

Ah de még ezek fölött Nagyobb hatalom van: A katona-fegyelem! E miatt lakoltam.

Felfödöztek; dördül a Halálos itélet Szerelemtől lángoló Szivem közepének...

- Oly nehéz és mégis oly Édes volt ez álom. Valómat egy nyomorék Koldusképnek látom...

Szerelemmel halni is Sokkal többet érhet; Nem szeretve senkitől Mit ér ez az élet?...

Elhallgass, mert zivatar van, Mert alattad ing az ág? Dalod a vihar túlzengi, Nem figyel, nem ismer senki,

S gúnyol a hideg világ? Dalnokok martir halála, Éhhalál vár egykoron; És ami teremti a dalt,

Mit dalod kért, lesz-e az majd - Szerelem - a jutalom? - Csak dalolj! Szerelem és dal Önmagának jutalom.

És a világ? - Majd megtapsol, Koszorut ad - ottan ahol Nem kérsz enni - sírodon!... Naprul napra sötétebb lesz,

Éjrül éjre hidegebb... Ölő tél, mely megdermesztesz, Érezem már szeledet. Itt van, itt leng fürteim közt,

Melyeket vágy, szenvedély Emelt egykor és fürösztött, Most e szél, e hideg szél. Diadalmas cselszövőnek

Gúnykacajja gyanánt kérd Hideg szele az időnek: Vársz-e még, remélsz-e még? Az esztendő vénül immár

A virág ellankadott; Őszi nap, késő a fényár! Hajnal, késő harmatod! Minek hittél, mért reméltél?

Mi a hit, nem ismered? Kereszt, mit ha hűn viseltél, Végre ráfeszítenek. Minek hittél, mért reméltél!

Virág, zárd be kelyhedet! Hallod, e világra unt szél Mily vadul kacag, nevet... El a hittel, a reménnyel!

Avvagy ám remélj, szeress; De csordultig tölt reménnyel Vessz, hogy kétségbe ne ess! - Koldus élet, rongyos élet,

Naprul napra rongyosabb! Arra vársz tán, gyönge lélek, Míg a rongy mind leszakad? Nem, nem, én nem arra várok,

- Szél, üvöltsön viharod! Öld el a még ép vírágot, Ezután én kacagok. Fájdalom kell e világnak,

Gunykacaj, metsző, hideg, Hit, remény itt nem használnak, E világ nagyon beteg. Fogyatkozz el nap, de végkép!

Ingjatok meg, hegyek! és Feketülj el szelid kék ég - Legyen kétségbeesés. S majd ha általános éj lesz,

Élesen fölkacagok; És ha e kacaj sem ébreszt, - Sírnék majd, de nem tudok... Mikor a nap süt az égen,

Kígyó jár a zöld levélen. És irigyen sziszeg alant; Búg fölötte a vadgalamb. Mikor nyári nap süt rátok:

Szedjétek meg a virágot, S élvezzétek - nem gondolva Se tövisre, se kigyóra... Elmegy a nap - melegével,

Megjön a hűs őszi éjjel; Kigyó nem lesz a virágon, De galamb se szól az ágon...! Apró lanyha őszi eső,

Sirdogál a vén esztendő; Égen földön szinte látszik, Hogy egészségére válik. Alacsony ház, szalmatető;

Veri a szép csöndes eső. Alszik az ég napja, holdja, Mintha az is egy pár volna. Mintha az is egy pár volna,

Mint kik itt lenn a kunyhóba Alusznak alacsony házban, Alacsony ház - magas ágyban. Mennyezetén magas ágynak

Alszanak vagy mit csinálnak... Bizonyos hogy ők pihennek, Hírével a jó istennek... Vége van az esztendőnek;

Nehéz munkás nyárnak, ősznek Kiállották fáradalmát, Most veszik el a jutalmát. Irigyelnéd ugy-e őket?

De nyaradat hogy töltötted? Ábrándoztam - megkönnyeztem, Kiket most megirigyeltem! Könnyezésed, merengésed

Mit ér az emberiségnek? Jobb, sirasd meg múlt idődet, Mely nem tér meg soha többet. Szegény legény szőr gubában

Az ugaron áll magában. Jó pipája vígan füstöl, El nem alszik az esőtől. El nem alszik, mint a kedve,

Szeretője van eszébe; Mert van neki - kinek nincsen? - Csak nekem nem ád az isten!... Menj el innen, menj el messze,

Nyugodalmat ugy sem lelsz te; Mig a világ végit éred, A reménység addig éltet. Legalább addig hiszed, hogy arra,

Merre jár a felhők rajja, És ahonnan hozzád eljő, Az a meleg déli szellő: Hiszed, hogy ott szebb az élet,

Azt hiszed, mig el nem éred. Keserű lesz észre venni, Hogy az, amit leltél - semmi! Eredj, fuss, mig erőd adja;

Még rohan az erdő vadja, Bár a sebek egyre folynak, S alig áll meg - összeroskad!... A tükörbe néznek mások,

Én a puszta kertbe járok, És magamat látom abban Egyre dúltabb, halványabban... Árva hang sincs a bokorban;

Lombtalan cser megraboltan, Hajadonfő néz az égre, Mintha elégtételt kérne... Besüvölt a szél a fűbe,

Mintha velem csúfot űzne, A haraszttal körülöttem Táncol a hűs levegőben. Sárga leveleit szórva

Koszorút tesz homlokomra... Részvét avvagy gúny van ebbe?... Betekintek a szivembe... És sohajtok, és ugy érzem,

Hogy e szél megérte engem... És hogy ember e világon Nem volt ily igaz barátom!... Mi vagy te eddig, mult időm?

Egy járatlan nem ismert pusztaság. A buja füvön át Sebes vágtatva egy vad ló rohan; “A kicsapongás”

Hátán az elkapott gyerekkel, Ki hátra már rémülve pillant Az átrohant Kétségbeejtő messzeségre...

Száll a madár, száll a fárul - A remegő száraz ágrul Hullanak a levelek... Elfeledtél... meg ne bánjad!

Reszketek én még utánad, Hullatok még könnyeket. Nem remeg majd a fa ága, És levele és virága

Hó alatt áll, feketén... Nem remegek én se majdan, Hideg leszek, mozdulatlan... S lesz fölöttem szemfödél...!

Bujdosik a fa levele, Viszi a tél fagyos szele; Gyászkiséret megy utána, Vándor felleg barna árnya...

Oly szomorú hangot hallok, Nem tudnak úgy a harangok!... Fejem fölött jönnek mennek Gyászfelhők, és zengedeznek...

Hallgatom a szomorú dalt... Ki sirat el engem így majd? S nem tudom kitől, de kérdem: Ki temet el majdan engem?...

Viszontszerelem! te égből Lelkeinkre hulló csillag! Nem örültem, s ne örüljek Soha égő sugaradnak?...

Céltalan bolyongjam én át A sivatag életet - Te lehullj és elenyésszél - S ne találj meg engemet?

Hej de nem így volt hajdanában! Ifju vidám cserjébe jártam; A zöld levélről azt gondolva, Hogy koszorú lesz homlokomra...

Rózsás reményim mámorában - Mit most irigylek - akkor szántam! És szivemet hő napnak hittem, Amely körül jár, forog minden,

Mely azt hivé, hogy szánandó rab Az üldözésben iramló vad, És szánta a nyögő galambot... Oly boldog és olyan szabad volt!...

De föluszított szilaj ebek, E szép erdőből elkergettek; Most őrebek csaholnak benne, És néma a galamb szerelme...

A rengő ifju zöld levelek Csak a távolból integetnek, És várnak... És vár engem ott a Mereven álló tilalomfa!

- Most mintha fenyves erdőn járnék Hol szemfedőként leng az árnyék... S egy bujdosó nesz súgja rája: Hogy koporsó lesz minden fája!...