Beborult az ég fölöttem, És nem láthatom azokat Az örök hír jeleiként Ragyogó szép csillagokat.
Nem nézek én most az égre, Sem a föld sötét méhébe, Belenézek Magyarország Szép történetes könyvébe.
Magyarok történetkönyve Hiszen úgyis épen olyan, Mint a félig sötétült ég Csillagokkal kirakottan.
A tejút a Hunyadiak Dicső kora, egyik-másik Órjás csillag a magasban A sok közül alig látszik.
Olykor-olykor le-lehull egy Közülök nagy szégyenébe. Mert a csillag azért ragyog, Hogy a föld bámulja, nézze.
Vezetője legyen a föld Eltévedett vándorának; - S a magyar nép még nevét sem Tudja sok szép csillagának!
A nap eltűnt, itt az éjjel, Vége a nap munkájának; Előttem a történetkönyv Nagy csillagbetűi állnak.
Visszamegyek gyönyörködni A gazdagabb mult időbe, Látom Belgrádnál rohanni Nagy Hunyadit a törökre!
Belgrád vára előttem van, Tornya, háza elég számos; Körülötte a török had, Mint egy mozgó nagyobb város.
Egész templom a sátora Gőgös Mahomet császárnak, Lábaihoz könyörögni Rémült fejedelmek járnak.
Tündér Konstantinápolynak Nagy hatalmu hóditója Gondolkozik, nagyralátó Reményein ringatózva:
“Valamint egy úr az égben, Egy úr legyen itt a földön! Egy próféta, egy Mahomet... Európát romba döntöm!”
Európa elhalványult, Mint szóval riasztott gyermek, Ijedtében a magyarnak Segítséget adni sem mert.
Vagy tán akkor elismerte, Mit oly régen elfelejtett, Hogy senkire - ha együtt tart - Nem szorul a magyar nemzet!
Szegény magyar, jaj neked már! Nem ijedsz-e sok kutyától, Melyeket a nagy Mahomet Ezrivel hozott magával?
Hogy majd őket fölhizlalja Legyilkolt hitetlen véren, Hallod, mily vadul vonítnak Előre kiéhezetten?
Köszörülik fogaikat Éhdühökben csattogatva; Meg-megdörren egy rémséges Ágyu-szörnyeteg morajja,
Melyeket húsz arab sárkány Rohanva hurcol - kevélyen, A remegő lég felhője Sietve fut el az égen...
És helyette füst borítja Az elnémult egek boltját; Nem akar tán látni többet Az isten se, Magyarország?
Nem hagyott el: képe ott van Fiaid bátor szivében; Minek volna más segítség? Ismer téged már az Isten!
“Allah!” hangzik háromszor száz Ezer ember ajakáról. “Éljen a király! a haza!” Nem is hallik ki a várból.
Mahomet császár utolsó Rohamát most parancsolja, Haragban tajtékzó ajkkal Ott van a legelső sorban.
Már a bástyán hadakoznak, A toronyban ing a zászló; Egy merész erős törökkel Küzd a magyar zászlótartó,
Egyik sem bir a másikkal... Mig a magyar átkarolva A törököt, lerántja az Utcakőre a zászlóval.
Megpillantja ezen közben Nagy Hunyadi Mahmud császárt; Titkos öröm gyúl szivében Látva azt, mit oly régen várt...
Kirohanást parancsol most Tizszer is kevesb hadának. Azt gondolnád, szemtelenség, Ha magyarok nem volnának!
“Ma Belgrádon, Budán holnap, Azután Bécs, végre Páris”, - Mondod-e még nagy Mahomet? Ingadozik hadad máris!
Fuss ameddig futhatsz vissza! És ha kedved tartja másszor, Meghódítni a világot Kezdd a gyöngébb oldaláról!...
- Magyarok történetkönyve Be nehéz olvasni téged... Alig bírható örömnek Vagy nagy búnak kínja éget!
Mahomet császár emlékül Szemén haza egy sebet vitt, Oly szép volt mellette a könny, Mit Hunyadi halálán sírt!...
Cookies on Poetry Cove