Az égen a felhő egymást üzi-hajtja. Suhogva a parton hajlong a sikár. Csóválja fejét a hegyélen a makkfa: Hogy oda megint az örömteli nyár!
Gyülemlik a holló, varjú kavarogva. A cinege fázik a tüskebokorba’. A kerti haraszton zokogja a szél: Elhervad a rózsa, lehull a levél.
Elhervad a rózsa, lehull a levél! Ezért születünk hát, ez az életi cél? Csak eddig a pálya, semmit se tovább, Vagy itten az ember csak öltözik át?
Mi itten örök: a halál-e vagy a lét? Hol itten a kezdet, hol és van-e vég? Mi itt a csalódás, hol itten az álom, Vajh innen-e, avvagy túl a határon?
Az égen a felhő egymást üzi-hajtja. Bujdosni a tarlón indul a katang. Elnémul az erdő, elszállt a galambja. Siránkozik a falubéli harang.
Mezőkön az árnyék, tengereken hab Mulik, születik, mint mára a holnap. A szemfödelet rángatja hideg szél: Elhervad a rózsa, lehull a levél.
Elhervad a rózsa, lehull a levél! Hiába hisz ember, hiába remél? Hát semmi, de semmi, ami vigasztal Ott túl amaz árkon újra tavasszal?
Ereszkedik a ravatal a gödörbe. Dörögnek a hantok: örökre, örökre. A sírra borul le hű szerető: Semmit soha vissza a temető?!
Az égen a felhő egymást üzi-hajtja. Lemegy a nap. A nyáj hazatér. Távolba vesz el halk, méla kolompja. Kiált a kuvik, száll a denevér.
Sírhalmot ölelve az anya zokog. - Majd kigyul a csillag, kisüt a hold. S ott fenn a keresztfán suttogja a szél: Kinyílik a rózsa, kihajt a levél!
Cookies on Poetry Cove