Immár a hegyélen száll le a nap.
Fák árnyai nyúlnak előre.
Rejtek sürüből most indul a vad
Ki, párja után, legelőre.
Most egybe az erdő, mint a pokol
Rémmel telik el, besötétül.
Mint síri lehellet, száll a bagoly,
Káprázat a lég denevértül.
Bus éji királyné, fénymezü hold
Ül trónra, lenézve merengőn.
Ébrednek a lelkek, mozdul a lomb.
Lovagolnak az árnyak a szellőn.
Víg torku rigó most bujva elül.
Ökrészfiu füttyöt eresztget.
Tévedt utazó bolygván egyedül,
Bezzeg veti most a keresztet.
De az ördögtől sem fél a vadász,
Ő egymaga áll ki merészen.
Némán egerész, neszelve vigyáz,
Nem ötlik-e vad ki a résen?
Rí a csalogány, - ott valami jár...
Hah végre, szerencse... talántán...
Ugy ám... de elugrik az őz, mi kár!
Hogy a mennykő szántson a hátán:
Ott jár a dezentor, félve kitér
Előle parasztgyerek, asszony;
Szegénybe’ pedig meg-megfagy a vér,
Ha zörren a szél a haraszton...