Innen föl a Szírius csillagáig, E képzelemfárasztó messzeség, Mely már előttünk végtelennek látszik, E napszögekkel kivert íves ég,
E szörnyü távol a nagy egyetemben - Mi ez egyéb? - egy kulcslyuk, melyen át A mindenség titkát fürkésző lelkem A megfoghatlan végtelenbe lát.
S mit látni ottan? - Csillagok-, napoknak Megszámlálhatlan tündöklő raját, Amint az űrben forgva vándorolnak Egymás körül s együtt, tovább, tovább...
Mennek, menelnek, mint a fővezéri Szemlére kivezényelt hadsereg. Kisebb-nagyobb közökben egymást éri Dandár, hadosztály, zászlók, ezredek.
Mennek külön-külön, kimért ütemben, Egy-egy vezér után minden csapat, S mind valamennyi egyfelé, szünetlen, Fagyasztó fegyelemben, hallgatag.
De hát hol a fő, mely vezényel itten? Pásztortalan nyáj volna a világ? Ki tartja fönn e szörnyü méretekben A rendet, mely hajszálig összevág?
E szakadatlan haladó gomolyban A seregeknek ura, a király, Bizonnyal a középen, mozdulatlan Nyugalma fönségében, ottan áll...
Keressük ottan, ott lesz ő, az Isten...! Képzelhető-e bárhol egyebütt? - De hát a térben, melynek széle nincsen, Hol a közép? - Sehol, vagy mindenütt?...!
Elmúlnak majd mind e világok; Egy ravatal lesz az ég boltja. Egymás után e sok gázlángot Egy láthatatlan kéz kioltja.
Az életet, az “Úr” vetését, “Halál” szolgája learatja. Ugarrá vál a nagy mindenség E - nekünk végtelen - darabja.
Világtalan napok csoportja - Üres halálfejek - dermedten A sötét éjszakában bolygva Kisértik egymást, jéglepelben.
Sokáig nem lesz itten nappal; De örökké sem tart az éjjel. Előbb-utóbb megjő a hajnal Életre keltő fényességgel.
Egyszer csak a nagy éjszakába, Mint a mindenható kezétől A végtelenbe lökött fáklya, Csodálatos jelenség tűn föl:
Az égnek a mérhetlen léget Átnyargaló fürtös csillagja A sötétségben alvó réteg Lámpáit sorra gyujtogatja.
Aztán megint lesz itten élet, Teremtmények, kisebb-nagyobbak. Az emberek hisznek, remélnek, Halhatlanságról álmodoznak.
És forg tovább, miként az orsó, Világi rendnek körhintája. Bölcső, menyasszonyágy, koporsó, Enyészet, élet egymást váltja.
Karácsonyesti ólomöntők Játéka hát a nagy mindenség? Méret szerint hangyák, földgömbök Rendeltetése buboréklét...?
Alakok, tömbök, mindig újak Jönnek, suhannak, mint a felhők. Örök a léte a salaknak, Elmulandók csupán az élők?
Ez öntudatlan zagyva minden, Ez volt, van és lesz mindörökké. Gondolkozó lény percig itten Él, meghal, aztán - soha többé?...
Elindul im egy árva lélek, Előtte a nagy pusztaság; Az úttalan végetlenségnek Kétségüzötten neki vált.
Mint a fogoly vad mély veremben, Hol menthetetlen vége van, Kisérli a szökést szünetlen, Bár látja már, hogy hasztalan:
Vergődő lelkem is magába Csak jár, kutat, bár tudja jól, Amit keres, föl nem találja, Hiába fárad, fuldokol.
Szeretné tudni, hogy kit szolgál; Hol itt az úr, ki ő, mi ő? Keresse fönn a csillagoknál? Vagy ő az, az örök idő?
Itt mindenütt, bennem, fölöttem Merő csoda, titok, homály. Ide mi végre, honnan jöttem? Miért e lét, mi a halál?
Eszmék, megfoghatlan fogalmak! Sötét, ijesztő kételyek! A mulandóság lehangol csak, Az öröklét kétségbeejt.
E földi élet kínja hagyján; Elvégzi majd egy pillanat. De túl a néma sírok halmán - Mi rejlik ott, a föld alatt?
Elmúlni innen mindörökre! Mi szomorú, gyász végezet! Rohadni, lassankint, büzhödve, Mig jajgat, aki szeretett...
És mégis így jobb, hogyha így van, Oh, add, uram, hogy így legyen. Legyen a vég örök a sírban, A rög maradjon végtelen.
Örökké élni; élni, élni, Lét kínja bármi szaggató; Soha, soha meg nem pihenni... Irtóztató, irtóztató!
Im itt vagyok a sötétségben, Tehetlen, árva, elhagyott. Nem hogy kié, de voltaképen Azt se tudom, hogy mi vagyok?
Teremtmény, jószág, ismeretlen Erőnek rabja, eszköze. Nem magamé se testem, lelkem Egy mozdulata, egy ize.
Ki tudja, mit hoz a jövendő, A közelebbi pillanat? Mesébe, dajkadalba illő Beszéd a szabad akarat.
Oh, józan értelem csúfsága: Örök világi rend, ahol Ki ártatlan jött a világra, Apái bűneért lakol!
Higyjem, hogy üdvözül a megholt, Ha mind hibás, mi él, mozog? Ámítanak maguk az égbolt Szép szemei, a csillagok.
A hajadoni szűz szemérem Pírjában égni látszanak. Szép álcák! - tudjuk, voltaképen Mindannyitok merő salak...
A napnak átlopott sugára Kendőzi, festi testetek, Holott az oly sötét, akár a Börtön, mint itt ez a mienk.
Bűn a teremtés, átok e lét. Becsületes csak a halál - Talán, talán, ha lelkünk végkép Megsemmisül, nyugtot talál...
Oh hogyha égi, földi itten Mi kavarog, mind csalfa, gaz; Szinlés, csalás, hazugság minden, Csak lenne bár ez egy igaz!
Ölj meg, de igazán, valóban, Örökre öld meg lelkemet. Ne keljen gondolat agyamban, Ne tudja, hogy volt s még lehet...
Ez egyben légy, uram, kegyelmes, És megbocsájtom én neked, Hogy adtad e nem kért, keserves Siralomházi életet...
Cookies on Poetry Cove