Mit kongnak, bongnak a harangok?...

Ahogy egyszer Istajerben Üldözötten bujdokolván, Egy kis völgyi érnek partján, Szűk bujóska gyalogúton

Mendegélek egymagamban, Képzelegve szép hazámnak Istenáldott hegyvölgyéről, Átokvert sok jó fiáról:

Hát egyszerre kétfelölről, Gondolom, hogy azokból a Nagy fekete vas hegyekből Megszólalnak láthatatlan,

Föld alatti bús harangok, Zúgva-búgva szomorúan; Olyanformán, csakhogy annál Még százszorta szomorúbban,

Mint az a siralomének, Mit keserves, töredelmes Búcsujáró nép zokogva Énekel, hogy közbe-közbe

A kereszt is hajladoz rá! A vezeklő gyászos hangok, Mint hömpölygő árhullámok, Az egész, mély, széles völgyet

Elöntötték bús panasszal; S mint a délibáb a puszták Szőke falvait, tanyáit: Nagy siránkozásaikkal

Fölverték a tornyos várost, Mely mögöttem kék távolban A hullámzó hangok árján Láthatólag ringatózott.

Engem is megállitottak És levertek lábaimról. Ismeretlen bútól-gondtól Megnehezült szivvel-fővel

Leborultam, hallgatóztam; Lelkem égnek ajánlottam, S addig vártam, míg kivártam, Megértettem, megtanultam:

Mit beszélnek, oly busan mit Kongnak, bongnak a harangok. A legöregebbik (szinte Látom, ahogy csóválgatta

Ágas-bogas koronával Koronázott ősz fejét) így Panaszolkodott, kihalló Mély hatalmas, dörgő hangján:

“Ős Budában, Istambulban, Perzsiában, Egyiptomban, Fekete és holt tengerben, Hegyen-völgyön, pusztaságon,

Palotákban és kunyhókban, Merre nap kél, csillag fénylik: Én mindenható úr voltam. Embereknek, állatoknak,

Katonáknak és papoknak, Fűnek-fának parancsoltam; Szempillantásomra földet Ingató hadak forogtak,

S rohantak biztos halálnak. Haragomnak fél világot Végig érő ostorától Rettegett és porba omlott

Nap alatti minden népség. Hajh! nagyon elbizakodtam. Urat, istent nem ösmertem, A halálra nem gondoltam.

Oh, hivalkodó, romolt szív, Földi gyarló véges elme! A kerek földet ki bírtam, Mint nadály a vérét szíttam,

Mikor épen teli töltem, Úgy lehulltam, úgy leestem. Átkozott a lelkem, testem. Vagyok most temetve mélyen,

Naptalan, kétségbeejtő Véghetetlen hosszu éjben, Lesve, várva az arkangyal Tárogatójának hangját,

Melyre meghasad majd e föld És kiszór a napvilágra, Az utolsó itéletre; Meglehet az örök lángra.

Ah, mi jó lesz benne égni, Megszenvedni, meglakolni, A gonosztól megtisztulni. Hajh, csak jőne, jőne már el

,Az nap, nagy haragnak napja’ Büntetéssel, jutalommal, Mennyországgal és pokollal, Csak e lassu porladásnak,

Forgó, fájó zsibbadásnak Lenne egyszer vége, vége.” A középső férfi-hangon Közbe-közbe ilyeténkép

Bánkodott gyorsabb beszéddel: “O juventus, ventus, ventus! Dicsőség a magasságban A mindenható istennek!

Én vagyok a nagy világfi Ki hajamat illatoztam, Mandolatóban fürödtem, Orcáimra húst kötöztem,

Tépett rózsapárnán háltam. ,Mi atyánk’-ot elfeledtem. Ártatlanságot vadászva Fél világot befutottam.

Millió meg milliókat Szűz ajakra elcsókoltam. Ezer éjet áttáncoltam, Annyi napot átaludtam;

És egyebet sem miveltem, Csak sziveket repesztettem; Ezreket koldussá tettem; Kórodákat, tébolydákat

Gyámolíték, népesíték. És ugyancsak jól siettem: Húszéves koromba lettem Ifju vénné, élő holttá.

Azután eszemre tértem, Jót mivelni igyekeztem. A világnak adtam volna Szívemet - ha meglett volna.

De kiégett már egészen, Még a hamva is hideg lett. Csak az agyvelőm maradt meg, S benne az emlékezésnek

S öntudatnak irthatatlan Férge őröl e napiglan, Örökké, míg vége nem lesz E világnak... Rázom, rázom,

De hijába! nem hasad meg, S egyre zúg belőle a kín: Hogy kihallik mély siromból, S jajja fönn kisért a földön;

De az emberek nem értik, Vagy csak épen nem akarják. Mert ahogy az érkezőktől Hallom, ott künn emberek közt

Kárhozatos életemnek Követői szaporodnak. Jaj azoknak, jaj azoknak.” Erre, mintha más toronyból

Szólott volna egy szelídebb Érzelemdús hang imígyen: “Mit beszéltek, panaszoltok? Bűnötök volt - megvalljátok -,

Bűnötök: gonosz, de édes; És azért jó megszenvedni. Halljatok hajborzasztóbbat, Emberész-elállitóbbat,

S tanuljátok meg belőle, Hogy semmit, semmit se tudtok, S okosabbat nem tehettek, Mint ha arcotokra esve

Azt mondjátok: Úr, teremtő Légyen a te akaratod! Én vagyok a szerencsétlen Pszamnit, Égyiptom királya.

Szerettem népem s hazámat, S népem is becsült, szeretve. Csak nekik s a jónak éltem. Ah, de mit használt erényem?

Kámbizesz, a vad hódító Hadaimat összetörte A pelúziumi téren. Népemet rabszíjra fűzte,

Néznem kelle láncaim közt Kövült szívvel, égő szemmel A füstölgő, vért párolgó Földig rontott Memphisz térén:

Fiaim hogy hóhérolták, Lányomat rabszolgamezben Hogy vezették zsoldos őrök. S mert a szégyen és gyalázat

Velőszaggató fájdalma Elméjét megháborítá: Hogyan táncolt, kacagott, rítt Tárt kebellel, bomlott hajjal,

Festett arccal és mezítláb A legaljasb söpredék közt. S én nem őrültem meg erre. Tenyerembe rejtém arcom,

És erőmet összeszedve Ökleimmel összenyomtam Halántékom kétfelől, hogy Koponyámat összezúzzam...

De hisz egyiptomi volt az, Födetlen megedzve jókor Elemek csatái közben. Idő mult és kínom enyhült.

Egyszer egy öreg vezérem - Hona földjén rongyos koldus - Kéregetve áll előttem. Koldus a rabtól: nem ismert,

Világtalan volt: a boldog! Megeredt a könnyem árja. S mint a sebes esső, hosszan Sírva sírtam, könnyebbültem.

Mindenhatóság hitében Szeszélyes lőn Kámbizesz, s hogy Híre ment hozzá könyemnek, Kalitbörtönömhöz jőve,

Kérdezett az agg felől. Oh, Annyira fásult valék már, Hogy válaszra méltatám őt, Elmondván a szerencsésnek,

Hogy az oly nagy fájdalomnak Amit elvesztett hazám, jó Gyermekimnek sora keltett, Könnye nincsen, mert elég az

Még a szívben izzó kíntól. Ez öreg csak régi szolgám, S azt a jót mivelte vélem Öntudatlan, hogy szivemnek

Megnyitotta könnyforrását S most kisírván minden búmat, Ezután nem érhet több kín... Ekkor érzém újra gyászom

S inségemnek szörnyü voltát: Megesett a győző zsarnok Szíve rajtam! Esküt véve, Hogy boszút nem állok rajta,

S nem megyek rá gyilkos haddal: Országomba külde vissza Koronátlan helytartóul. De megszegtem esküvésem,

Mert hazámat jobb szerettem, Mint az ellen becsülését. Jobb szerettem (megmutattam), Mint magát a dicsőséget.

De boszum silány, csekély volt; Ám a pusztán szomjuzónak Enyhe édes egy csöpp víz is. Elveszett a csata újra.

Nemzetem bágyadt, beteg lőn, Fürteim fehérek, ámde A pelúziumi téren Ottan is még egyre sűrün

Fehérlettek a szent csontok. Mint boszút esdő kisértet Ébren alva üldött e kép, És nem engedett pihennem.

Már utóbb csak rabló lettem, Népemet is megvetettem: Mert elkorcsult, aljasult az Éhnyomorban, tömlöclégben.

Míg utóbb elárultatva, Eladatva általok, mint Közönséges útonálló Végezém be a bitófán.

Mindazáltal áldás, béke Földön a jó embereknek. Minden úgy van jól, amint van. Mind az isten akaratja:

Dicsőség az ő nevének!” Közbe egy még vékonyabb hang, Oly sirámos, mint az árvák Jajgatása sírgödörnél,

Csenditett a másikéba: “Hallgass, hallgass! hát mit szóljak Én szegény nő, gyönge lányzó? Férfinak segít erő, dac,

A szegény nőnek csak a köny! Oh szerelmes Jézus Isten, S te örök dicsfényben, lángban Ragyogó bölcs Atyaisten!

Dicsőség a neveteknek, Én vagyok a mindeneknél Szerencsétlenebb teremtés. Nevem: Beatrice Cenci!

Ide, bölcsek, ihlett költők, Szónokok, törvénybuvárok: Ki tud megfelelni nékem? Mit vétettem, mért szenvedtem?

Ah, ti még elmondhatjátok, Ami gyász ért, fakadhattok Égbekiáltó panaszra, Véres töviskoszorútok

Dicsősége meghaladja Diadalmas koronákét. De az én sorsom gyalázat, Mely a legfehérebb, tisztább

Homlokot szerette meg, hogy Legrivóbb sötét lehessen. Ifju voltam, szépnek mondtak, De epedtem halni, vélvén

Hogy a hóhérbárd letörli Azt a csókot homlokomról. Hasztalan, mert ott ég most is, És kiégeté tüzével

Szemeim látó világát. Most vakon, kétségbeesve, Mindig a legvastagabb zűrt, Néma semmiséget, sűrű

Siket éjt, magányt keresve Iránytalan jobbra, balra, Vérző szárnyakkal repesve, Önmagam előtt szégyenben

Égő arccal kelek-járok, Izzó homlokom verdesve, Örökös sziklára épült Szentegyházak és a mennyek

Ajtajához... de hiába! Csak azt hallom egyre: várj! várj! Jó, igen; várok, remélek; A világ sem áll örökké.

Majd megrázza sarkait, és Összedönti, újat épít Az a kéz, kit én imádok. Ottan aztán nem lesz senki,

Aki itt volt; meghal a mult, Az emlékezet kivész, és Nemletté lesz, ami megvolt. Ott lesz aztán jó nekem majd.

Ott hives lesz s a hűs szellő Homlokomról és arcomról El nem áll fuvallatával. Úgy-e, édes isten, úgy lesz?

Hisz te jó vagy, te igaz vagy.” Még kisebb hang, csengőbb, véknyabb Lélekharang forma hangon Így beszéle szaporázva:

“Én is voltam, Szép, nagyon szép, Hajadonfős Kis királyné:

Koszorúzott Bálkirályné! Ünnepeltek, Irigyeltek,

Hogy imádtak! Dicsőségem Lantok, hárfák Versenyezve

Énekelték. Csalogattam, Csábítgattam. Szemeimet

Ragyogtattam. Hő sziveket Gyujtogattam. Bölcs fejeket

Lázitottam. Népeket, nagy Országokat Vérbe, lángba

Boritottam. Végre mégis Én csalódtam. Meglakoltam.

Ifjan szűzen Csókolatlan Megölötten. Kit szerettem

S hiu szívvel Esküszegve, Én megcsaltam: Ah az ölt meg!

Itt gyilokja A szivemben. Olyan forró, Mégis jéggé

Fagyott tőle A szivem. Jaj! Úgy remegek, Úgy didergek.

Mégse hull ki. Mindig ott van. Oh, vegyétek, Vegyétek ki

Irgalomból, Hogy mostanság S mindörökké Dicsértessék

A teremtő!” Így a gyöngéd hang. Azonban Elül a szél, a bús hangok Gyors postája; lengedezve

Szétoszolnak nyári felhők, S a dicsőn uralkodó nap Delelő trónjára érvén, Leül ott és koronája

Sugarait szétterjesztvén, Ünnepélyes mély csöndesség Álla bé a kerek földön... Magam is, elszenderülvén,

S álmodván a hallottakról, A meghűsült esti légben Bujdosó utamra tértem. És sokáig gondolkodtam,

A harangok mondájáról Kiváltképen, hogy mi hát itt Az egészből a tanulság. Végre úgy rémlett nekem, hogy

Az egész világ valóban Csak egy óriási színpad, Ahol a becsületesnek És a gaznak, szépnek, rútnak

Személyesítője mind egy Célra, egy alapeszmének Végleges kivitelére Játszik... És az alapeszme...?

Ez a színpadalkotónak A megfoghatlan, láthatlan Legnagyobb világköltőnek: A Mindenhatónak titka.

És halandó elme e nagy Titok sűrü fátyolát föl Soha, soha nem lebbenti...