Mikor Mátyás Német-Újhelyt Ostromolta... Hajh! hogy elmult a dicső kor, Be szép volt a!
Mint sugár a nap után, ha Beestellett, Repül hozzá örömmel az Emlékezet...
Örömmel és mégis a szem Könnybe lábad: Ragyog benne gyászló öröm, Büszke bánat!...
No de cseppet félre, bánat, A dologra!... Mikor Mátyás Német-Újhelyt Ostromolta:
Akkorában kelet ura Mahmud zultán. Szólt hűséges emberéhez: “Eredj szolgám,
Ékes nyelved-, szép elmédnek Híre nagy van, Most mutasd meg, mi lakik benn Bölcs agyadban.
Eredj, hívem, nagy Mátyáshoz Föl Budára, Mondd, törökök ura neki Ezt kivánja:
Hogy közöttünk mindörökre Legyen béke: Legyen övé a világnak Egyik vége,
És a másik majd enyém lesz, Tudom, egyben, Csak mi egymást ne rongáljuk Eztán ketten.”
Nem volt sok a török zultán Kívánsága. Tán a jó úr a jövendő Képit látta?...
S tán másként is állanának Most a dolgok, Ha a követ el nem veti Úgy a súlykot;
Mert a jámbor vala épen Olyan ember, Mint ki ugyan sokat tud, de Keveset mer.
Ujhely alatt Mátyást s hadát Megtalálja, Vezérek közt tudományát Veti-hányja.
Mondja, hogy a földön ember Nincs teremtve, Kit szavával, - mire akar - Rá ne venne.
Magyar Balázs megsugá ezt A királynak. Az mosolyga, s megörült a Jó tréfának.
“Mátyást - ugymond - e világon Úgy ismerik, Hogy szereti a tudomány Embereit;
Ne legyen hát panasza, hogy Megvárattam: Jöjjön a bölcs férfiu e Pillanatban.”
De azonban jelt adott a Támadásra; A dörejnek, csatazajnak Nincsen mása.
Haragtorzas sörényszárnnyal Száguldoznak Jobbra-balra sarkantyúzott Csatalovak;
Mintha lenn a pokol mélye Feldörögne: Száz dübörgő ostromágyu Megy előre,
A nap is a szelid égen Iszonyodva, Takarózik tüzokádó Füstgomolyba.
Mint prédára kerekedő Gyors karvalyok, Büszkeségtől fényes, görbe Magyar kardok
Kivillannak a hüvelyből, S világítnak: Hír, dicsőség ösvényére A harcfinak.
S mintha majd itélet napján Letaszítva Hullanak a csillagok mind Összevissza:
Úgy repülnek a süvöltő Golyók itten. Mátyás király áll közöttök, Mint egy Isten!
Jön a követ, jön a követ - De hogyan jön! Nem állt ő még soha ilyen Ingó földön!
Tudott mindent - sokat tanult Egyiptusban, De ezt nem tanulta, nem volt Ilyen tusban.
Meg nem tudja fogni, hogy van Okos ember És király, ki e veszélynek Állani mer.
A beszédre legkisebb volt Most a gondja. Csak tünődött: mondja-e, vagy El se mondja?
“Üdvözöl a - üdvözöl a Török zultán...” Golyó süvölt, és a beszéd Elhal ajkán.
Egyik csatlós már a földön Szörnyet halva: Kimerevült ifju arca Megsápadva;
De a tudós követ úr még Jobban sápad, Hogy megveszi Mátyás szivét A sajnálat.
“Eredj vissza az uradhoz”, Szól nyugodtan, “Mondd neki, hogy küldök embert Még e hóban,
Aki, hogyha rábeszélni Nem tud épen Úgy, miként te, de tud szólni, Hogy megértem.”
Megy a követ: mindazáltal Kár volt érte, Hogy valóban bölcs fejét ily Gyász sor érte.
Törökország határáig Szótlan elment, De tovább már nem vihette El a szégyent.
Terebélyes szép tölgy állott A határon, Rábeszélő bús dal szólt az Egyik ágon;
Megszerette azt az ágat, S válasz helyett Szolgájától hazaküldte A zsineget...
Cookies on Poetry Cove