Nem mondom, hogy barátod vagyok, Te se mondd azt soha énnekem. Ami a gyöngék közt esküszó, Legyen az közöttünk sejtelem.
Ne legyen szivünknek cégére, Mint akármi hitvány korcsmának, Mit a szél elhord, mit pajkosok Göröngyökkel, sárral dobálnak.
Hidd, hogy a világ rossz; de ne hidd, Hogy ne volna párod erényben, Meg ne állj sötétült utadon, Mig egy csillagot látsz az éjben.
Gyönge lelkek vétkes ürügye: A világ, az ember hibája. Nem a föld sötét, beteg szemük Von fekete fátyolt reája.
Kiket hűn szerettél, emberek Hagyjanak el bár mind hűtlenül: Hidd, hogy él egy távol, ki igaz; S ha hited van, nem vagy egyedül.
Ha szeretsz és nem tudod, miért? Elhihedd, hogy igazán szeretsz. Legyen őrzött, szent ez érzelem! Boldogságod drágagyöngye ez.
És ha - mint e fájó életű, Kishitű csoport hireszteli - Volna e világ valóban oly Elvetemült, bűnökkel teli:
Mi magas, nagy volna a tudat: Nála jobbnak lenni, jó barát! Egyedül kilátszani a bűn Özönéből, mint egy Ararát!
Egy az átok, egy a szenvedés, Mely kisérend életünkön át; És ha egy a sor, mely szétszakít, Mint az égbolt két szép csillagát:
Legyek csillag, mely ragyog, amig Sötétség borítja az eget, S örömömben elhalványodom, Ha te majd a hajnalt hirdeted!
Nem ért minket soha senki! Amennyit mi gondolunk, Mind kevés az, amit abból Kifejez a mi dalunk.
Aminek örülni tud más, Szánjuk vagy nevetjük azt; S ami nekünk fáj, nem értik, Dehogy értik a panaszt.
Nem ért minket soha senki. Mind hijába dalolunk. Barátom, mi e világon Mindig egyedül vagyunk.
Forró vulkán a mi szívünk, Fagyos hóhegy a fejünk, Jaj a földnek, ha kitörnénk; És hahogy nem, jaj nekünk!
Nem ért minket soha senki! Amennyi a mi bajunk, Csak úgy lehet elviselni, Hogy magunk rá - kacagunk.
Az igaz, hogy e kacajtól Megőrülnénk annyiszor! De hogy így se boldoguljunk, Átokúl azért a bor!
Nem ért minket soha senki. Bujdosunk mi, mint a szél; Mint az elátkozott lélek, Mely se nem hal, se nem él.
A viharban, a felhőkben, A felzúdult tengeren Hallják a mi hangunkat, de Meg nem látnak sohasem...
Cookies on Poetry Cove