Kisértetek

Kik éjfelente sírkertekből Holt halavány emelkednek föl; Kik, mert e földön mennyet éltek, Mint megszedett virágra méhek,

E földre vágyva visszajárnak, E nyugtalan, ártatlan árnyak, E létsovár, bolyongó lelkek - Nem ők, akik kétségbeejtnek.

Nem azok az igazi holtak, Kik egyszer itten éltek, voltak. Nem úgy van az, mint hiszik, tartják. A porban a halhatatlanság.

Nem vész el innen semmi, semmi, Csak ami nem bírt megszületni. Üdvözitő csók, mely elcsattan, Mi megesett, lett, halhatatlan.

Csak a testet nem öltött ábránd, Be nem telt vágy, el nem lobbant láng, Az elszalasztott meddő óra Nem fordul itten vissza jóra;

Csak az van halva itt örökké, A mult nem hozza vissza többé. Soha többé! Ha van tudat a túlvilágon,

Én mindig ezt az órát látom. E hézagot a mult időben, Mit ki nem tölt a teremtő sem, Mely visszaásit onnan rája,

Mint a halott leesett álla... És látom, hogy vigyorogja a szót, Mit a halál belé fagyasztott, Gúnnyal, kárörvendőn, örökké:

Soha - tudod-e? - soha többé! Kit örök ifju hajnal képe, Megújulás bibor mezébe Öltözködő vidám tavasszal

Az ébredés meg nem vigasztal; Ha fényes égen ragyogó nap Arany szegélyt fest a lomboknak, S alattuk néma a madár,

Mert vágya, üdve telve már, S csak néha tör ki kebeléből Egy halk nyögés a fojtó kéjtől; Ha lábhegyen jár, hallgatózva

A titkokat rejtő bozótba’ A hőn sohajtó lebke szél, És mint a méz a méheszárnyon, Már csak az ingó játszi árnyon

Szállongó illatár beszél Az isteni gyönyörről, melybe’ Erdő-mező alél pihegve; Ha attól, ami neked fáj itt,

Emléked egy nagyot villámlik, S egyszerre mind föltűnni látod, Mit elveszitett ifjuságod; A tünde lényt aranyhajával,

Halhatlanító ajakával, Honnan feléd mosolygva, nyitva Az örök üdv csodája, titka; S a vágytól, mert azt el nem érted,

Újból, örökké forr a véred, Forr itt a földön, lenn sirodban, A menyországban, a pokolban; Csillag, nap válna porló röggé,

E tűztől nem menekszel többé; Ha vagy, ki földön e sort érted, Im, ládd, mi az örök kisértet...