Ki bántja a magyar hazát, Ki a magyart? - jaj neki! Jaj tinéktek ti hazánknak Újabb ellenségei!
Tudjátok-e, hogy magyart még Egy ember sem bitorolt? Bűntetőnk nem földi ember, A magunk istene volt!
Régen volt az, körülbelül Háromszáz esztendeje, Mikor a magyart Mohácsnál Elátkozta istene
Elátkozta s megfogadta, Hogy mindaddig bünteti: Mig saját javára meg nem Tanul egyetérteni.
Régi dolog, hogy a magyar Soha egyet nem értett, Hej! sokat köszönhet ennek A török, cseh és német.
Ezért adta istenünk a Háromszázas láncokat, S holmi szedett-vedett néppel Veregette orrunkat.
De azonban egyet gondol Az uristen odafenn: “Tud-e már egyetérteni Az én magyar nemzetem?...”
S ugyanazon hóhérokkal Verette le láncait, Kikkel oly soká büntette A magyar nép vétkeit...
Föláll most a szabad magyar, S lenézvén hóhérait, Meg-megrázogatja olykor Zsibbadt, izmos karjait.
És azt feleli kevélyen: “Véletek nem harcolok; Béres hajduim igen - de Uraim nem voltatok!
Aki rabságomban engem Bántani mert - gyáva volt; Az elég szemem fényétől, Mint napsugártól a folt.
De meg lesz tanitva - ki most Szabadon megtámadott. - A magyarok istenére Aki felszabaditott!”
Így beszél a magyar ember, Ki habár nem ölt - kiált, Miként szájas ellensége, - De a harcra készen áll.
És azt kérdi: ki bánt - hazám? Hány ellenség háborgat? Van még egypár csöpp magyar vér, Élni fogsz, míg benne tart!...
Cookies on Poetry Cove