Jubilate!

Minő világ, mi nép! Örök hatalmak! Mint hazatérő csürhe, hogy rohannak - Moslék szagát ha szél orrukba hozza, Egymást elütve, sírva, orditozva,

Hogy ki legyen előbb a vályunál, Amelybe aztán menten beleáll; Mert neki asztal-, konyhahulladék, Tányérnyál mind nem elég ronda még,

Beléfüröszti mocskos körmeit; Füszere a piszok, mely édesít - Rohannak ezek is, pedig talán, Úgy látom, emberek; és mi után?

Kenyér, fügelevél, tápszer, ruházat? Hisz neki ebből van több, mint elég. Mind szükséges dolog; piha, gyalázat! Keresse ezt a pór, hitvány cseléd:

De pár hüvelyknyi hitvány rongy után, Mely még hitványabb rongy szivét takarja, És neki büszke kiváltságot ad. Jogot: megvetni mélyen másokat,

Kiknek “komisz” dologban fárad karja. Mert ásni, vájni a termő talajt, Hogy mindennapra lenne bő falat; Megvédni vérrel azt az ellenségtül,

Meghalni névtelen, dicsőség nélkül, Izzadni másokért - igavonó, Buta baromnak, parasztnak való. S a veriték is bűzlik, becstelen;

Tenyér, ha kérges, szalonképtelen. Vad, hosszu körmöt sem nevelhet rajta - Előkelők mellőzhetlen divatja - Mit annak jelvényéül visel ő,

Hogy íme ő is munkakerülő... Minek keresse ő azt, ami van? Dicső, nemes csak, ami hasztalan. Kenyér? Fi donc! ebe sem rágja azt.

Keressen, akinek nincs, a paraszt. De egy szalag, csillaggal vagy kereszttel, A mellre tűzve, ah! ez megkeresztel Előkelővé, akinek szabad

Kergetni, ami még szebb föladat, Mert hát bizonnyal még érthetlenebb: Gázolni azt, mit a szegény vetett, Vörös kabátban, - nemde martialis?

S novemberben! kaphatnának náthát is! - Egy falut érő drága paripán, - S ha ez kidől, az még a “stikli” ám - S ugyan miért? Miért! Hát csak keresd,

Mi semmitérőbb, mi fölöslegesb, És megtalálod: egy leharapott Megtépett róka- vagy csak nyulfarok! Ti gyermekded olympi istenek!

Mik voltatok ti? Ide nézzetek! Nem érzitek, hogy le vagytok pipálva? Im a nagyuri juxok netovábbja! Nos, szív, hazafi-szív, te telhetetlen!

Nem hiszed-e, hogy győzni fogsz e jelben? Vagy nem tudnád, hogy mit jelentene: Hogy ím hazádnak van már mindene! Vasút, országos és családi - “görbe” -

Mint mondogatják némely “mokra” körbe; Közép-, fő- és népiskolád, amelyben Tanitanak három-, négyféle nyelven, Megannyi szebbnél-szebb hazafiságot;

Több nem lehet már államadósságod. És amit nem látott még a világ, Országod őrzik idegen fikák; S még önmagadtól is nem véd-e meg

A németül vezényelt hadsereg? Van mindened, népem, vagy mégse látod, Hogy csak a nyúl- és rókafark hiányzott? Hát ezt meg ők - bár átkozottul drága -

Leteszik ím a - haza oltárára... Csak ne legyünk durae capacitatis! Nem pártfogolják ők már a cigányt is? Rajzot, festészetet a makaón,

A mozgó plasztikát a színpadon; A klasszikust, ameddig meztelen Megtoldva azzal még, hogy eleven; A könyvet? - annak két hibája van:

Hogy nem mulékony, nem haszontalan, És ami fő, hogy olcsó is neki, A dsentri, polgár is megveheti. A dsentri, úgy-e? a nemes gyerek?

Ábrándozó szegény! Nem ismered Ezt a kamasz növésü napraforgót, Kinek létcélja: nézni Maxi grófot, Hogy mit, hogyan csinál? Eltört a lába?

Mankón bicegve megy az úri bálba? Megvan! hahó - mankót vesz mindenik. A táncterem sántával megtelik. S van, aki, hogy legyen komoly fitor,

Ép lábát eltöré - excelsior! S a polgár? Ah, de hát van ez? Barátom, Harminchat éven át aludtál, látom. Van itt, ki mondja büszkén: ő paraszt.

Hajh! e hazában ez az egy - igaz. És voltakép, nézvén nyugot felől, A többi is csak még nagyobb, belől; A különbség csak, hogy van címeres,

És akinek még ez nincs, erre les... Megérthetetlen, fölfordult világ! Majom utánoz embert legalább; Itt egy majom a másikat majmolja,

Az hogy nem is - ha még csak ennyi volna, De fényözönből porba száll a sas, Nem kell neki a fenséges magas. Ott fürdik mint a csirpelő veréb.

A költőnek babérja nem elég. Eszét veszíti elsőrendü csillag: Egy fénybogár után eped, kacsingat. Elhagyja dicskörös helyét, nem boldog,

Míg nem kap innen egy fületlen gombot... Abdéra ez vagy Sodoma förtelme? S én, - én is! - élek, élni tudok benne? De hát nem volna itt már semmi ép?

Az nem lehet! Van, igenis, a nép. A nemzet ős fájának törzse még jó, Csak lombjait pusztítja ronda hernyó, Mit megnövelt a mostoha idő.

De kertészkés levágja majd, s kinő... Vagy eljövend a jótékony vihar, Élősdi férget letipor, kimar; Az ezeréves tölgy kihajt még újra,

Egy fényesebb, dicsőbb nagy fordulóra. Virulni fog a második ezerben, Meglombosodva gazdagabban, szebben... - Hazám, eged bár egyre csak sötétül,

Én nem tudok meghalni e hit nélkül!...