Fehérvártt királyi palotában Hadvezérek országos vitában. A gyülés-teremnek Szomszédja kápolna.
Szűz szent Imre herceg Ott imáit mondja. Szent történetkönyv előtte nyitva; Földi ügy, zaj őt nem háborítja.
“Tegyetek, mi tetszik, Akármit csináltok, Végezést nem én, majd Az Isten hoz rátok.”
Ellenség közeleg a határhoz, Országtanács háborút határoz. “Herceg a buzgóság Tán elég is mára:
Veszélyben a haza, Vezérelj csatára!” Igy a nyers vitézek kardcsörtetve, Szűz szent Imre herceg térdepelve:
“Mit féljek veszélytől? Földi ország, vesszen! Én hazám, országom Odafönn a mennyben!”
Szent István király betegszik, vénül, Mert nagy a bú, mely nemes szivén ül; “Még kihal, megérem, A nagy Árpád vére...
Vérén vett hazámnak Bizonyos vesztére.” Vezérek, nép egy hűséget érez A nagy Árpád fölszentelt véréhez:
Egész Magyarország Jövendője kétes: Szűz szent Imre herceg Mégsem feleséges.
Hű követek járnak messze földön, Napkeletre, háromszáz mérföldön, Megtalálják végre A legszebb virágot,
Amilyet a föld még Vajmi ritkán látott. S elviszik, remélve jót előre. Tesznek most a végső próbakőre,
Szűz szent Imre herceg! Most vigyázz magadra, Hogy méltó lehess a Nem múló javakra.
Imre herceg keze összetéve, Elmerülve szentek szent könyvébe... Előtte kitárul Az örökkön élet,
Ekkor jő elébe A legszebb kisértet. Éj szemével, napsugár hajával, Földi szépség pokolhatalmával,
Mondja, hogy “szeretlek! És szerelmem örök!” Rá szent Imre herceg: “Távozz tőlem, ördög!”
Szép királylány, ugy, amiként jöve Vissza is megy háromszáz mérföldre. S az ármányos lélek Nagyot kacag ottan:
“Ily nagy szégyenemben Még sohase voltam!” Száll a kétség szent István szivébe, Könyüs szemmel föltekint az égre;
“Föláldozva ime Árpád vére, népem... Nemzetem Istene Megbocsátsz-e nékem?”
Cookies on Poetry Cove