Skip to content
1827–1897

Idyll

János Vajda

Szobánkban heverészve pihenünk. Az etikett most nem parancs nekünk. Künn zúg a téli szél; magunk vagyunk, S ott a sarokban egy pár cirmosunk.

Egymással ők is épen játszanak. Nem látnak ők se most, se hallanak. Nézzük csak, mit csinál e két hamis. Vagy nem tanul-e holtig a pap is?

Majd szembe áll, hemperg, majd megszalad, Pofozkodik a hím az ágy alatt, De oly hizelgőn, kérőn, kecsesen... - Ha mi is így? mit gondolsz, kedvesem?

Csak nincs is édesb lelki élvezet, Mint megfigyelni a természetet, Tanulni tőle filozófiát: Mienk, mig elfeledjük, a világ!

Az állatokban is, ha nyár, ha tél, Hozzánk az isten példákkal beszél. Gyönyörüen dalol a csalogány, Azért szeretni nem csak ő tud ám.

Szivünk gyönyörrel oly teljes tele, Hogy szinte elfáradtunk már bele. Mit most nekünk a más izlése itt? Kövessük, ami nekünk jólesik.

Mi mindent nem miveltem már veled! A szemeimmel majd megettelek; Aztán izenkint harapdáltalak, És rágicsáltam a kis ujjadat.

És mégis érzem, ez mind nem elég! Jó volna tán egy kis keserüség? Jer kis bolondom, jer hamar, te kis Cicus, pofozzuk egymást el mi is!

Cookies on Poetry Cove

We use cookies to remember your language preference and — only with your consent — to learn how Poetry Cove is used. You can change your mind any time.
Idyll · János Vajda · Poetry Cove