Mig a mesés homályos távol Választa el minket egymástól, Bár, mely felőled jött, a hír szele, Öldöklő volt, mint Számum lehe:
Hogy megfertőzve a szűz, szent oáz, Körülte rabló ellenség tanyáz. S bár rejtve, hogy mind ez való, igaz, Szivemnek csak enyhe ír volt a vigasz.
Hogy végtelen tér és örök idő Csak egyszer alkotott bár olyat, minő Te voltál s hasztalan repül tova Hozzád hasonlót nem szül már soha
De csak nekem, csupán az én lelkemben Voltál ilyen, és amit vesztettem - Bár égető fájdalma óriás - De azt nem nyerheté el senki más.
A végtelenben két átellenes Irányban bolygó egyén Száz üstökös és örökkévaló időben Csak egyszer találkozhatik
Csak földi voltál bárki másnak földi mint a többi Ők nem Most már mindennek vége
Tündérregénknek vége Eltünt az árnyerdő éke, lomb virág Lelkünkben az erdők sűrűje és a lomb láttalak
fényalak Hogy java nem lesz De istenekké csak így válhatunk mi ketten
De istenekké válhatnánk mi ketten És egyesülnénk egy érzelemben. De ezt meg te nem tudnád De hasztalan - a földiség határa
virág Nem bir el ennyi üdvöt De meg volt írva, hogy teljék be az átok ott Most már tudod
Nem járthatnak velünk már csábos képek Mi láttára mered föl égnek a fa Effélét a férfi képzel Vázak vagyunk
Kényes valók Mig a mesés, homályos távol Választa el soká egymástól, Bár, mely felőled jött, a hír szele
Öldöklő volt mint Számum lehe, Hogy megfertőzve a szűz szent oáz Körülte rabló ellenség tanyáz... S bár sejtve csak, hogy mind való igaz,
Szivemnek mégse volt elég vigasz: Hogy végtelen tér és örök idő Csak egyszer alkotott olyat, minő Te voltál s hasztalan repül tova
Hozzád hasonlót nem szül már soha. De csak nekem, csupán az én lelkemben Voltál ilyen és amint én vesztettem - Bár égető fájdalma óriás -
De azt nem nyerheté el senki más Csak földi voltál bárki másnak földi Szép martalék, esendő mint a többi De nem egyetlen, nem egek szülötte
Mert engem ért az átok Hogy én égbe látok Én téged fényalak Tündérnek, istennőnek láttalak
Kit csak imádni mertem míg mások Most hogy már újra színről színre látlak - - Közöttünk megásott sírja ifjuságnak
Lehullt a fátyol mindkettőnk szeméről Eltünt a köd az - ábrándok délibábja Miben csalódott mindegyikünk jól látja És irigyeljük azt amit egyedül elért a másik
Enyém a lesz tied a volt mi valóbb remény vagy ami volt Mi nem kevés, de lehet
A reményt vagy ami végbement Téged kiformált Te meghóditottad a földet, én az eget Te életet én csak nevet
Örök nevet a csillagok között - Én jobb voltam az égbe jutok öröklétbe Te meghaltál mert az ég helyett A földet választottad
És mégis mindketten bánjuk sorsunkat És mindegyikünk jobban szeretne a másikkal Örökké mindig. Már is elválaszt bennünket - kezed Összekötik szivünk
Enyém a soll tied a haben Neked van emlékezeted Nekem nincs az se, reményem sincs
Cookies on Poetry Cove