Halál

Beszélhet a hit és a bölcselet; Rút a halál, szépítni nem lehet. Undort, iszonyt kelt borzasztó alakja. S ki tudja, vaj mi lappang még alatta?

Álom talán, tudat- s álomtalan; Embernek végre csöndes nyugta van? Örökre minden elmult, elenyészett? Szomoru bár, ez voln’ a jobbik végzet.

De hátha újabb gyötrelem, pokol; Az ember még aztán is fuldokol; Egymás után, lassankint, atómonkint Szenvedve át tovább a haldokló kint?

Fekete-sárga rém, ádáz halál, Rejtély, mit földi ész ki nem talál; Istennek büntetése vagy kegyelme, Jó vagy gonosz, meg kell nyugodni benne.

De lenne bár a legszörnyűbb eset: Utálatosabb, rémületesebb, Amit belőle emberek csinálnak: Az ágy, amit kezük vet a halálnak.

Oh hogy az ember élve szolga, rab, Még hullájában sem lehet szabad! Hogy nemcsak a lét versenyén egymásnak - Még a halál után is vermet ásnak.

Mert nem elég ijesztő a halott; Megörökítik e rémalakot. Hallgassa, tehetetlen, mozdulatlan, Mint rágja undok féreg, őrli halkan.

A tömeg haza várja lelkedet. Hogy mint kisértet kelj föl, eltemet. Leszögeli, lezárja koporsóba Magát az istent, aki megváltotta.

Gyógyíthatatlan, rögzött bárgyuság! Nem fog ki rajta a nagy tanuság, Hogy aki mint hős halt meg a kereszten, Nem bírt maradni e sötét rekeszben.

Oh, boldogok, kik a máglyán elégtek, Mint visszaröppenő láng, szálltok égnek, A végtelen, szabad légoceánban, Hol örök fény, örök világosság van!

Oh, mily dicső, mi fönséges lehet Ragyogó ég, penészes rög helyett! Megtérni egyenest, egyszerre abba, Mely minden éltet, üdvöt oszt, a napba!

...Ti emberek, ti többi emberek! Vesszőfutás volt létem köztetek. Mi enyhitett, fönntartott életemben, Csak a saját lelkemből meritettem.

Ha majd megölnek a kapott sebek, Maradjatok következetesek. Egyetlen egyszer, a nagy pillanatban Tehettek jót velem, bár akaratlan:

A keveretlen öröm, nyugalom Szűz mosolyával dermedt ajkamon Égessetek meg, mint egy átkozottat - És legyetek mindannyian áldottak!...