Elmennék én még egyszer hozzád, Ha újra itt a kikelet. Még egy utolsó tekintet rád, És azután - isten veled!
Szeretnék ott megnézni mindent, A hegyet, völgyet, kis lakot. Hisz nekem ott mind egyenkint szent, Csodás a legkisebb dolog.
Majd elmennék ki a csalitba; Ugy van-e ott még mostan is? Igaz-e az, hogy a patakba Arany-ezüstből a kavics?
Igaz-e az, hogy medreikben Fölváltva tej, méz folydogál? És ott a pázsitos ligetben Selyem-bársonyból a füszál?
Való-e, hogy tündérek járnak A rejtelmes vadonban ott? Érezni a szivárvány lábak Nyomán a bűvös illatot?
Majd leborulnék a határon, Megállnék úton-útfelen, És megölelném mint barátom, Ki találkoznék ott velem.
A kis kertajtót, minden bokrot, A szederfát az udvaron, A “Hattyut”, a hü vén komondort, Ki nekem ugranék, tudom,
És ott maradna a nyakamban, Belém fogózva hevesen, És zokognánk mindketten, halkan, Szótlan, soká, keservesen...
Ő tán fölöttem, megörülve Én? - sírdogálva magamon, Hogy elveszítve, semmisülve Örökre a paradicsom...
Mert hasztalan! könny, bú mit érnek? Nem az már ez mind, ami volt; Nekem nem az; nem a tündérek, Az én szivem, az itt a holt!
Az ég, az most is oly tündöklő, Mérhetlen arany oceán. De lelkem tükörén a felhő, Visszfénytelen, bús ingovány.
Nem, nem, ne menj, minek? Hiába Hulló levélnek a tavasz! Tündérmesés bölcső danája A temetőnek - fájna az...
Elmult az ifjuság, dicsőség, Az élet ragyogó dele! Fejed fölött sötétülő ég, Körülted ősz baljós szele.
A légen át siró harangszó, Fekete hollók raja száll. Szárnyuk verésének hallatszó Ütemje is: halál, halál...
Olyan nagyot minek kerülnél? Előtted a sötét rekesz... Még egy csuszamlás a gödörnél S mindennek egybe vége lesz...
Cookies on Poetry Cove