Elvirához

Hányszor mondjam még el, hogy oly szép az élet! Hogy nincs esze annak, aki gyűlöli; Vagy tán jobban mondva, nem is a világ szép, Hanem a világnak szép leányai.

Mert hiszen ameddig szép leányt nem láttam, Nemcsak a világot, magam is utáltam! Jaj, de hogy megfordult kereke sorsomnak, Mióta galambom téged láttalak!

Mostan azt kiáltom, a világ elveszhet, Csak a szép leányok megmaradjanak! Bennetek tanultam magamat szeretni, S nem tudom, a földön mit lehet gyülölni!

Tele van csordultig keblem szerelemmel, Megcsókolnám minden ellenségimet, Nem győzöm imádni a jóságos Istent, Mért teremtett ilyen szépnek tégedet.

S e nagy boldogságot annál jobban érzem, Mert én az életben oly sokat szenvedtem! Nem akarok tudni, nem akarok látni, Csakhogy te enyém vagy és én a tied;

Nem tudok érezni, nem tudok gondolni, Hogy meg ne fertőzzem szent szerelmedet, A világ fölöttünk össze fog omolni, Ölelj meg, s felőle mit se fogok tudni!

Szálljon el mellettem az égnek villáma, Adjon földrepesztő rémes hangokat; Én nem fogom látni, nem fogom hallani, Csak a te “szeretlek” susogásodat!

Édes ölelésed bezáró mennyország, Benne csak egy perc az örökkévalóság! Ölelj meg forróbban... végy fel szárnyaidra, Repüljünk, repüljünk némán, csöndesen...

Nézd - ezer bajával mily messze már a föld! Túl vagyunk az égen, a képzeleten... És nem látok semmit édes öleden: Nem látom, hol vagyunk, az égnek országát,

Csak boldogságomnak végtelen világát!...