Azok voltak ám a hősök, Azok voltak ám vitézek! Akkor volt nagy a magyar név, Amikoron azok éltek.
Beszéljek-e róluk nektek, Akik szinte megszoktátok Tartani az ő hiröket Mesének, mendemondának?
Mikor azok kardot rántva Rohantak az ellenségre, Úgy rivaltak örömükben, Mint a lakodalom népe.
Ami most a lakodalom, Az is volt a csata akkor; Az ellenség vére volt az, Ami most tinektek a bor.
Fenséges volt a zenéjük; Ágyudörgés, harckiáltás; A kivívott győzelemre Felköszöntés: “éljen Mátyás!”
Azok voltak ám a hősök, Azok voltak csak vitézek; Magyarország drága földjén Akkor volt csak szép az élet.
Nem is szólok a nagyokról, Csak tréfáikról beszélek, Hogy mi volt tréfája egykor Mátyás király seregének.
Mátyás király Boroszlóban Jó fekete seregével; Ellene a lengyel király Hatvanezer emberével.
Kazimér lengyel királynak Háromszor nagyobb a hadja, Válogatott három lengyel Esik épen egy magyarra.
- Jaj neked szegény magyar had, Talán sohse látod többet - Igy reménykedék az ellen - Azt az áldott magyar földet.
Imádkozzál istenednek, Annak, aki cserbe hagyott, Karácsonod halálhörgés, Temetés lesz a farsangod...
Lengyel király táborából Ilyeténkép üzengetnek, A mindenfelől körülvett Harcszomjas magyar seregnek.
Mosolyogva mondja Mátyás: “Hát azért is megmutassuk, Hogy az áldott magyar földön Ott se volna szebb farsangunk.
Még azt hittem, hogy nagyobb, hát Háromannyi csak a számuk? Nem tudják a jámborok, hogy Ez nem új sor már minálunk!
Hogy egész erővel, haddal Rajtuk üssek, nem érdemlik: Vívniok egész hadammal Csak dicsőség volna nekik.
Rendelem: hogy egy-egy sátor Emelkedjék minden halmon, S ott az ellen szeme előtt Legyen örök táncvigalom.
Bort és szép leányt hadamnak, Amennyi van Boroszlóban; Kedv, amilyen soha nem volt, Uralkodjék táboromban.
Nagy erővel, hadosztállyal Egy vezér se menjen hadba, Csak amúgy véletlen, önként. Kinek épen kedve tartja.”
Szórul szóra minden úgy lett, Ahogy Mátyás parancsolta; - Boroszlói fehérnépnek Soha sem volt oly jó dolga.
Hosszu téli éjszakáik Oly rövidek sohse voltak. Egész világ-életükben Soha annyit nem táncoltak.
Éjen át a magyart járták, Nappal meg sütöttek-főztek: - Háladatosság fejében Fáradatlan tánchősöknek.
Reggelenkint dagasztották A puha magyar cipókat, Barnapiros magyarosra Sütve - majd megszólamlottak...
De amilyen világa volt Mátyás király seregének, Kazimérnek táborában, Oly nehéz, únt lett az élet.
Jóravaló csata sem volt, Mégis csak azt vette észre, Hogy amivel olyan nagyra Látott - egyre fogy a népe.
Fogy a népe étlen-szomjan Csikorgó hideg mezőben, Míg a magyar nem hogy fogyna, Szaporodik tán eközben.
Ki-kicsapnak rája néha. Majd emerre, majd amarra, Seregét úgy megcsipkedték, Azt se tudja, hol vakarja.
Harcra hítta sáncaikból, De azok oda se néztek - - Jöjjetek inkább ti hozzánk, Hisz minálunk gyöngy az élet...
Dideregtek a szegények, Zordon hófödött síkságon, Mig a magyarok pihentek Szép asszony-vetette ágyon.
Kit levágtak, kit elfogtak, - Annyi lett a foglyok száma, Hogy a kenyeret beléjük Végre Mátyás megsajnálta.
A szépit kiválogatta, Kikre még nem jött fel a ránc, Azok aztán megtanulták, Mi a magyar három a tánc.
Azok aztán Kazimérhoz Nem is vágytak vissza többet; - Hanem a formátlanoknak Volt nagy jaj szegény fejöknek.
Azokon igazitottak, Csak hogy azt meg nem köszönték; - Akinek tudnillik orra Vagy füle nagy volt fölöttébb,
Abból egy kicsit leszeltek, - Már mint a szükség kivánta - S hírvivőül visszaverték Igy a Kázmér táborába.
- Végre hogy Mátyás királynak Megesett jó szíve rajtuk: “Hogyha szépen tudtok kérni - Mondá -, a békét megadjuk.”
S Kazimér király fiastól Úri magát megalázva, Békességet könyörögni Ment a Mátyás táborába.
- Hej be szép, de nagy idő volt! - De ugyan mért is beszélek? Elenyészett nagyság fénye, Jaj de fáj a te emléked!
Elég az hozzá, hogy aztán Kinyeré Kázmér a békét. Mit nem adott meg a magyar, Valamikor szépen kérték?
Elváláskor áldomásul Nagyokat is ittak rája, Hanem a magyar seregnek Szíve oly bús lett utána...
Mintha megbüvölte volna Valaki a poharakat: Hej, azokba szép menyecskék Titkos könnyeket hullattak!...
Cookies on Poetry Cove