A szél odakünn birkózik a fákkal, És zörgeti, rázza az ablakot. Itt benn a falon egyhangú zajával Az örök idő halk lépte kopog.
Lép erre egyet, lép egyet amarra, És tolja odább a percmutatót, Míg teljes a kör; aztán üt az óra, És kezdi, ahol végzé, ugyanott.
A szél odakünn dúl-fúl szakadatlan; Sebes eső veri a födelet. Mint nyáj, ha komondor űzi avarban, Szaladoznak a hamvas fellegek,
Egymásra nyomulva, eltünedezve, Mint lelkemen át a gondolatok... És nézem az ingát, hallgatom egyre, Nem szólal-e benne egy nagy titok?
Szirmok, levelek röpködnek a légben. Körtáncban az élet és a halál. S e nagy mindenség végtelenében Soha egyenlő két gyönge füszál!
Végkép elenyészők csak mi vagyunk hát? Jár, jár az idő és mégse halad, Csak tolja muló létünk mutatóját, S lejárja, de ő maga helybe marad.
Viódik a fény a homállyal az erdőn. Egy percnyi derűt vált hosszu ború. Sikoltva a szél üzenget a kürtőn; Akár a kuvikhang, oly szomorú!
E földi világon, fellegeken túl Halhatlan az, ami soha nem él. Mi lett, született, mind eltünik, elmúl; Ember, fű, virág; árnyék, falevél...
A szél odakünn birkózik a fákkal, És zörgeti, rázza az ablakot. Itt benn a falon egyhangu zajával Az örök idő halk lépte kopog.
Lép erre egyet, lép egyet amarra, És tolja odább a percmutatót, Míg teljes a kör; aztán üt az óra, És kezdi megint, hol hagyta, amott...
Cookies on Poetry Cove