Bojtár Bandi

Ég a nap az erdő fölött, De hüvös van a csalitban; Ül a szellő, a madárnak Lélegzete is alig van.

Rózsabimbó feje hajladoz, Meleg sugár édes álmot hoz; Pihen a pillangó a fűben, Csak az illat jár az erdőben.

Csak az illat S a tüzes Szerelem; ”Szivem, rózsám,

Mulass még Énvelem! Hideg a fű, Selyemlágy,

Harmatos; Minden hallgat, De nem ránk Hallgat most.

S mit törődjem Az egész Világgal? - Telipiros

A szűröm Virággal: Szerelemmel De telibb

A szívem, Csak te, babám, Te magad Légy hívem.

Nem leszek én Hűtelen Te hozzád; Ne iruljon

Piruljon Szép orcád. Csak az isten Láthat itt

Bennünket, És az isten Tudja, hogy Szeretlek!”

Szelid a fű, vadvirágos, de mégis Leteríti Bojtár Bandi szürét is. Fű, virág közt kígyó, tüske lehetne, S Örzsikének, puha, gyönge - mindene.

Ha tüskétől egy csöpp vére hullana, A nagy erdőt fölgyujtaná miatta! Pedig a zöld erdő az ő tanyája, Csak ott legel, csak ott javul a nyája;

S ha őneki se nyája, se erdője, Földönfutó se lenne jó belőle. Haj de nagyobb baj van immár, A szilaj nyáj tilosban jár;

És a vadász rád lesett, Szegény Bandi, jaj neked! Ideje nincs szamócának, És mit hallott?

Mintha epret szakítnának, Olyan hangot! Kőmeredt a fa levele, Nem játszik a szellő vele,

És mi rengeti a galyt, A sürűben mi sohajt? Hegy, völgy mélyen alszik, hallgat, Nincs nyögése vadgalambnak,

S halk de sűrűn mi dobog? Talán szívek - boldogok?!... És kiált a vadász hetykén: “Ki a sikra hires legény!

Nem megmondtam idejibe: Imádkozni se járj ide! Mennyi kárt a nyájjal tettél, A rongy lelked annyit sem ér!

Nagy a te hibád, igen nagy, Adod ide a szűröd, vagy...” Dagad, jár a Bandi melle, De haragját türtőztette.

“Nagyságos erdőkerülő uram! Könyörüljön most ez egyszer rajtam. A szűrömet, a szűrömet Azt nem adhatom, nem lehet!

Ami kár az erdőt érte, Majd eleget teszek érte. Eggyel-mással tudja, hogy Szerit ejtem valahogy.

Ne kivánja cifra szűröm, Nincs egyebem égen-földön, Ez a járó tanyám, házam, S ami több, menyasszonyágyam!

Mátol fogva ketten lakunk benne: Azért kérem, ezt ne követelje.” De a zord vadász nem tágit: “Ha szűröd nem, úgy e lyányt itt

Beviszem az uraságnak, Ez elég lesz majd váltságnak, Sőt aztán a zálogot Alkalmasint te kapod!”

És mindebből látható, hogy A vadásznak ha nem is sok, Egy kis esze mégis volt. Hanem azért mégis megholt!

Mert nagy szerencsétlenségire Bandinak meg helyén volt szive. És sül a fegyver, villog a balta - Elesik a vadász - halva.

Bojtár Bandi nagy búsan Búcsút vett a nyájtól; Búcsút vehet maholnap Az egész világtól.

Összevissza, út nélkül Jár-kel az erdőbe’, Törött út vagy töretlen, Mindegy már előtte.

Földre süti szemeit, Talán azt vizsgálja, Melyik út nem vezetné Szomorú halálra.

Szól a rigó nagy vígan, De ő nem azt hallja, Mintha szólna messziről A lélekharangja.

Játszadozik a gyepen Sudaras fák árnya, Azt gondolja, fekete Éhes holló szárnya.

Éjszaka van, rejtőzik Vadon sűrüségbe, Leásná talán magát A föld közepébe.

Mindig egyet álmodik, Gyűlöletes álmot: Falu végén fehér fán Fekete virágot.

Homlokán érez hideg Halálveritéket! Érezi, hogy vére fagy, De aztán fölébred.

Még az álom szelid volt, A valóság szörnyebb; Homlokára kedvese Ejt keserves könnyet.

És tünődik, hogy mit ád Ennek majd az isten, Aki annyit szenved és Kinek vétke nincsen?

Szegény! egykor ő lakott Szíve közepébe; Most helyette ott van az Akasztófa képe...

Elmult a nyár, gyilkos hideg lett, Dérré fagyott harmat, lehellet. A lombos, erdős hegyorom Most olyan száraz, fekete,

Mint a korom. Egy csipkebokor-ágon Kis cinegemadár szól, Oly síró szomorún,

Akár azt mondaná: Circumdederum! Vaj mi lehet, mit ugy sirat? Tán azt a szegény magzatot,

Ki Örzsike ölében megfagyott? Az igaz, hogy furcsa egy történet, No de jó egy esteli mesének. Nem uj, nem különös valami,

Fájdalom, nagyon mindennapi. És az olvasó, az egyik ásít, Szép szelíden elalszik a másik. Ah, de az én lelkemre járnak

Oly szomorú ijesztő árnyak. A csillagok helyett, terjengő Borújában az égnek, Úgy tetszik, mintha temetési

Fáklyákat égetnének, S a sötétkék felhők gomollya, Mind fáklyafüst és hamu volna... Fölijedezve a falevelek

Egy fa körül meg-megrezzennek. S bár lelkemet a sejtés készti, De nem merek e fára nézni... És immár nem érzik rajta,

Úri-e vagy parasztfajta?... Érdekesen haloványon Alszik együtt mind a három, S mintha nem is nyomná vétek,

Nyugodtan az égre néznek. És a tilos erdő lett Szabad temetőjük, Falevélből könnyű a

Sírhalom fölöttük. Nehéz felhő megkönnyezte, Fülemüle megsiratta, Sötét erdő elgyászolta...