Balassa Menyhért

Győzedelmi zajjal, fénnyel Viszi a szép Thurzó Annát Boldog vőlegény Balassa, - El is ülte lakodalmát.

Mint a vőlegény ohajtá, Gyors, rövid lett a vigalom, Éjfél tájban a cigány is Elaludt már a cimbalmon.

A vendégek elrobogtak, Elfeküdtek a cselédek. Ős szokáshoz és urához Híven - valamennyi részeg.

Részeg a vár ura is tán - Szeme úgy ragyog, világol És a nyelve oly nehéz lett - Leirhatlan boldogságtól!

Titoksejtő csöndes éjjel Ereszkedik le a várra; Még a halk szellő is elbujt, Mintha valamire várna...

Hallani tán a gyönyörrel Megtelt szívek dobbanását? Tündér arcu szép menyasszony Első csókja csattanását...

Meg is hallaná pediglen, Oly döbbentő csöndesség lett, Röpülése hallik ördög Pillangónak - denevérnek.

Közbe-közbe hallik egy-egy Ittas alvó horkantása, - Most elalszik az utolsó Világ a vár ablakában.

Ki oltotta el? - talán a Szép menyasszony halk sohajja, Melyet egy bús sejtelemtől Bántva, sohajtott el Anna?...

Irigyeddé lett a végzet, Jó Balassa, jaj neked már! Fuss, tagadd meg a gyönyört, mert Kész halál az, ami rád vár!

Elárult a sötét éjjel, Mely ellenségid takarja; Háborodva kél föl a szél S viszi a lángot magasra.

Saját szíved is elárult, Mért dobog úgy, hogy nem hallod: Két ezernyi támadó had, Döngeti a kapud, ajtód?...

Ég a váralj, föl van gyujtva. Már a kaput ostromolják; Elviszik majd szép arádat, Még mielőtt megcsókolnád...

Kétezer jancsár s lovashad Jött el érte Esztergomból, Hogy ha kedvesb életed, hát Mondj le szép menyasszonyodról.

Lásd, hogy halványulnak a kéj- Lángra gyuladt piros ajkak, Hallod a fájó sohajtást: “Ez hát sorsa a magyarnak!

Magyar hölgy hát nem lehet már Nője a magyar vitéznek! Vagy különben mit jelentsen Ez a gyászos szörnyü végzet:

Még alig telt párszor a hold, Első férjem, hős Cseh Gábor Alig mondta az igent el, Halni szállt le az oltárról!

Jaj azoknak kik ez átkos Földön látnak napvilágot, Nem telik le a magyarról Soha a nagy régi átok...

Hol a kard, menj halni véle, De előbb üsd a szivembe, Látom, Isten s végezéstől Átkozott annak szerelme!”

Fájóbban minden kinoknál Így panaszlott Thurzó Anna, Szíve jobban megfájdult rá S szinte meghasadt miatta!

Mély hangján a fájdalomnak Szólt Balassa: “Mért bántottad Szent sebeit egy örökölt Régi hazafájdalomnak?...

Ha menyasszonyát kell védni, E szegény beteg hazának Sebeire emlékezni Nincs szüksége Balassának.

Magyar leánynak születni Nagy dicsőség - érdemeld meg, A veszéllyel te ne gondolj, Csak azt mondd nekem: »szeretlek«.”

Thurzó Anna lelkesülve Csókot ad rá válaszképen; Hősi bátorság villámlik Balassa Menyhért szemében.

S kardot rántva, úgy, ahogy volt Hajadonfő, öltözetlen Rohan a vár kapujára, Hova épen hág az ellen.

Kiriglár bég épen akkor Tolta föl fejét előre, Az aztán a teste nélkül Hamar is leért a földre;

Többi része pedig ülve Ott maradt a vár bástyáján, Mintha segitségre hína, Hébehóba egyet vágván...

Hanem azt a támadó had Okosabban magyarázta: - Vissza innen! hogy ha kedves Az Isten szép napvilága.

Ezenközben lóra pattan Menyhért és dörgő szavára A fölébredt mámort vesztett Őrsereg is megy utána

És ameddig Léva égő Házai világot vetnek, Megy nyomába öldökölve A bomlott futó seregnek.

De amidőn hadakozva Leérnek a sík mezőre S a százszorta nagyobb ellen Kivehető lett előtte:

Saját vakmerőségétől Elréműlve, álmélkodva Leereszti véres kardját, Népét vissza parancsolja.

“Hogy szaladnak a bolondok” - Mosolyogva mond magában - “Meg ne tudják, hányan voltunk” S vissza nyargal lóhalálban;

Nyargal vissza, vad zaját nem Hallja már a harcmezőnek. Dobogó szivéhez újra Édes ábrándok szegődnek.

Hasad a hajnal keletnek, Fölkel a menyasszony-ágyról Thurzó Anna és remegve Néz ki a vár ablakából.

Sovár szeme Balassáját Keresi: de nem találja,... Fekete volt, hogy elment, s most Fehér hab a paripája.

És gyolcs inge, mely fehérlett, Most piroslik a sok vértől. “Ne ijedj meg - szólt Balassa, Egy csöpp sincs rajt az enyémből!...”