Fölöttük ittas kedvben a nap,
Az ég arannyal vert azur.
A kastélykertben andalognak
Báróleány és troubadour.
Miért oly néma, dalnok, ajkad?
A légben táncol a sugár.
A lombok intve csalogatnak,
Biztatva füttyent a madár.
Nem értenéd-e, illatnyelven
Mit sugdos a nyiló virág?
Egy gondolat most szivetekben
S tiétek lenne a világ!
És szól a baronesse ártatlan
Szerényen: “Egy dalt adj nekem!
Kezem s amennyi urodalmam
Mind megvehedd egy éneken.”
És szól a troubadour kevélyen:
“Ha dalt kivánsz, azt adhatok.
Szépséged - végetlenségében
Nagylelküen, mint nap ragyog.
Sugárait mint távol csillag
Rád verje vissza majd dalom.
De foltja lenni alakodnak?
Le kell ez üdvről mondanom.
Te elfeledhedd - illik épen -
Soha nem én, hogy mi vagyok.
Szegénységemre büszkeségem
Szerénységednél is nagyobb.
Várpalotádon ős cimerben
Arany sas mered égre fel:
A kunyhón, melyben én születtem,
Hazátlan gólya kelepel...”