Imádott népem oldalánál Istennek híve magamat, Im hangos órám rézszavára Az ősz idő meglátogat.
Mint félénk vadgalamb, ki látja Már a keselyű-körmöket, Ah! könyörülj! - szólítja szépem, - Kiméld szerelmünk, jó öreg.
Szemünket rögtön földre szegzők Barázdás homloka miatt; És láttuk eltűnt századoknak Porát gyors lábai alatt.
És épen egy újabb virágot - Már hervadót - pillantva meg, Ah könyörülj! - szól neki szépem - Kiméld szerelmünk, jó öreg.
“E földön én mit sem kimélek, Sem a nagy égen odafenn; Ti csak öregnek ismerétek Örökké - szóla ridegen.
Miről a mult beszél tinektek, Éltemből pár napot tehet.” Ah, könyörülj! - szólítja szépem - Kiméld szerelmünk, jó öreg.
“Száz első híres nép után Más száz híres nagy népeket Sötétség örvényébe küldtem - Hol ti is eltünendetek.
Én boriték be örök árnnyal Kialvó csillagfényeket.” Ah könyörülj! - szólítja szépem - Kiméld szerelmünk, jó öreg.
“De mégis a kéj földeteknek Megédesíti bajait; És a természet buja fája Kinyujtja széles ágait.
Törzsén mindennap új gyümölcs hajt, Mit egyre-másra tördelek.” Ah könyörülj! - szól neki szépem - Kiméld szerelmünk, jó öreg.
Eltűnt, s az állhatatlan kéjek Látván, hogy élni sietünk, A feledésnek bölcsejében Időt feledtetnek velünk,
De órám hangja emlékeztet, Hogy álmaink mi rövidek, És felkiáltok kedvesemmel: Kiméld szerelmünk, jó öreg.
Cookies on Poetry Cove