Egyenes már a föld, ahol ők pihennek; Hamva rég elhült a tüzes szerelemnek. Rohanó fodorral jár fölöttük ősrég Suttogó zenéjü, tenger vad mezőség.
Rég volt, nagyon régen; nem esztendő számra; Újdonúj világ kelt a régi nyomára. Haj! az idő nagyot változott azóta, Roskadozott, vénült... a jó isten tudja.
Csak nem úgy van, mint volt, de nem úgy, mint hajdan! És ha nincs úgy, hagyján, volna bár csak jobban; E világ törvénye a változandóság. Jó helyébe roszabb, rosz helyébe jó hág.
Elenyésznek végre minden földi dolgok: Beomolnak a rég jeltelen sírdombok; Összedőlnek egykor bevehetlen várak, Régiek helyébe nyomban újak állnak.
Szebbek, haj de gyöngék! Omló vár kövébül Ledéren mosolygó kéjpalota épül; Szörnyeteggel rakott veszedelmes útak, Mint a csíkos vászon, szépen kisimulnak.
Rengeteg ős erdők, tündérek tanyája, Éhes sáskarajtól tőbül mind kivájva... Szív helyett gyomornak szolgál a természet, Nem lel abban senki már gyönyörűséget.
Ami természeti, nem jó az immáron, Emberkéznek szennye füvön, fán, virágon. Mi hajdanta termett, most úgy van csinálva; Rabbilincsre verve istenek munkája!
Vendégfogadó tölgy lombjait levágják, Mintha szabad sasnak tépdelnék ki szárnyát. Fösvényül lerántják ereszét a háznak, Hol utasok máskor menhelyet találtak.
Való, ami való, hogy szépen tenyésznek Tudományos dolgok s minden mesterségek; Nagy az ész munkája, gőzhajója, útja: Csak az ember maga műve nyomorultja!
Megunott az élet, rettegett a halál: Vigasztalást egyik se, másik nem ajál; Nincsen embernek most imádott bálványa; Nem tud mást szeretni s önmagát utálja...
Kimult e világból, sírba is kisérték, Minden lelki épség, régi jó vitézség. Emberek most gépet gyúrnak kardjaikból, S gépet csinál egyik ember a másikból...
E mostani világ egy éléskamara, Hol vitézek kardját rosda foga marja. A helyett most a pénzt rakják hüvelyébe... Jobb is! nem való a kés - gyerek kezébe!
Ah e satnya korból miről szólna a dal? Emlékezet szárnya! ragadj el magaddal! Vissza oda, hol nem vas a gyönge embert, Hanem erős ember vitte a vas fegyvert.
Mindörökre eltűnt nagy idő, amelyben Tántoríthatlan szív dobogott a mellben, És sírig szerettek gyönge szívű lányok, Emlékezet! költsd föl ezt a szép világot!
Mint szerelmi kínban nyögő vadgalambok, Szebb napok sírhalmán gyászoló bús hangok, Messze tűnt világnak szele szárnyán jőnek, Súgva-búgva lombján ezeréves tölgynek.
Temetéskisérő gyásszal jár fölötte Árnyas fátyolában az idő felhője; Szemeimre borul csodatévő álom, S én a mult időket, őseimet látom.
Magyarok istene! kedvezz életemnek, Dicsőséged méltó éneke legyen meg. Te Kinizsi karját erővel tápláltad, Áldd meg énekét a gyönge unokának!
Oszt ha kiváltképen kedvesen fogadták Énekemet fönn a halhatatlan apák: - Úgy sem azért tettem, földi hála nem kell - Vedd föl lelkemet, ha tetszik, énekemmel!
Cookies on Poetry Cove