Skip to content
1827–1897

Arabella

János Vajda

Mert lelkem oly tükör, amelyben Legszebbnek látod magadat; Gyönyörködöl az istenképben, Minőnek szerelmem mutat;

Mert szép vagy ott, mint a dicsőség, Hódító, mint a diadal; Tekintetedben angyalfönség, Mitől imává lesz a dal:

Ezért lejársz hozzám az égből, Hogy ez arany vissz-sugarak Rád özönölve a lelkemből Fürösszék hiuságodat.

Oh hát e kölcsönös fényesség Legyen választó átok itt, Mely arcodon s szivem mélyén ég, Engem megöl, téged vakít?

Hát csak butor, bár kedves, drága, Tükröd maradjak én neked, Kit soha, bármi hőn sovárgja, Félvén, nem ér lehelleted?

Hát lelkem fénye, tisztasága Legyen számomra kárhozat, S ki isten-voltodat nem látja, Szerelmedet majd annak add?

Ez hát a rend a mindenségben! Te is olyan vagy, mint a nap, Tündöklő a végetlenségben, Melytől minden fényt visszakap;

De kebléhöz nem fér, csak az, ki Reá homályt vet, léha folt; Míg hátul a föld megkeríti, Arcára csúsz a satnya hold?!

Cookies on Poetry Cove

We use cookies to remember your language preference and — only with your consent — to learn how Poetry Cove is used. You can change your mind any time.
Arabella · János Vajda · Poetry Cove