Angyal jár a földön

Angyal jár a földön, angyal jár - Oh, én láttam őt, én láttam őt! Kihasadt a mennyég keleten, S a legkedvesb angyal földre jött.

Oh, Uram teremtőm, irgalmazz, Haraggal ne büntess engemet. Hogy én voltam ép ott, hova szállt, Hiszen arról én nem tehetek.

Jól tudom, hogy bűnös földinek Tiltva látni azt, mit láttam én. Mégis térden, téged imádva Szemeimet rá fölemelém.

Jaj nekem, elég jaj énnekem! El vagyok kárhozva, jól tudom. Tán ha akarnád, sem tudnál már Segítni rajtam, Mindenhatóm!

Nekem maradásom nincsen már, Nem lehet e földi életben. Ismerem egy titkát a mennynek - És azért az sujtol itt engem.

Több vagyok, mint ember, és mégis Boldogtalanabb a féregnél! Haragosan dörög rám az ég, S segítségem nincsen embernél.

Kárhozottak ott a pokolban, Nézzetek és vigasztalódjatok: Ahol csupa kín van, semmi kéj, Oh, nem az a kín a legnagyobb!

Örök lángban ég bár testetek: Nem látjátok a menny ajtaját! Égek én a magam tüzében, Tiltott istenkéjbe látva át!

Látom őt naponta... szüntelen; Aranysugáros zöld mezőben Előttem jár, rám néz, mosolyog Szűz ártatlansága örvében.

Szép szeme úgy ragyog, úgy örül Annak, amit szíve nem is sejt, Szárnyaival néha meglegyint, S egyik percben másikat felejt.

Ahová lép, éled, nő a fű; A virágnak rajzik illatja; Kristályfehér teste tükrében Látszik a harmatcsepp árnyéka.

Tarka fényes, ittas pillangók Seregestül esnek, ott halnak Elszánt élethalál-versenyben, Hogy fehér vállára szálljanak!

Körülötte a langy levegő Délibábbá reszketi magát, Melyen a majd széjjelolvadó Nap sugára törekedik át.

S ő, a jó, a szűz, a gyönyörű, Ő, a gyermek, ő, az oly deli, Játszik, szeret mindent, örömét Mindezekben egyformán leli.

Mennyei szent együgyűsége Egyformán tekint a lepkére, A virágra, fűre, sugárra, S oh, gyötrelem! rám is, emberre!

Nézek én, s szédülvén ámulok; Gondolok, és sápadt nyárfaként Tagjaimon rezg a gondolat, Félelem a vággyal küzködvén.

Néha szemem elsötétedik... S vakmerően már-már ölelem... - Ah! bosszúsan néz le rám az Úr, S mennydörög, villámlik odafenn.