Ez árokban szűnjünk meg élni, Vénűlten, fáradt betegen, Részegnek tart az elmenő majd; Annál jobb, - nem szán senkisem.
Elfordul egyik, mig a másik Egy-két garast vet, menjetek, Siessetek mulatni; - egy elaggott Csavargó meghalhat nélkületek!
Vénség öl el; igen, mivelhogy Éhen nem hal meg senkisem. Hittem, hogy nyomorom utóját A kórházban megédesíthetem.
De annyi a szerencsétlen, hogy Minden kórház tömött, zsufolt... Eh, utca volt a dajkád, vén csavargó, Ahol világra jöttél, halj meg ott!
Míg ifjú voltam, művészeknél Kértem munkát, keresetet, Nekünk nincs annyi munkánk, lódulj, Eredj koldulni, így feleltenek.
Ti dúsak, kik mondátok, dolgozz, Elég csontot vetettetek; Alván szalmátokon, a vén csavargó Ezért nem átkozand meg titeket.
Mint más szegény, lophattam volna; De nem, csak tartottam kezem, Mi több, leszakitám az almát, Mely út melletti fán terem.
Hússzor záratták immár reám Ezért a börtön ajtaját, Elrabolván a vén földönfutónak Egy birtokát, a napnak sugarát.
Van-e hazája a szegénynek? Mit ér búzátok, borotok Nekem, ipartok, dicsőségtek, Egybegyűlt szónokaitok?
Míg ellenség hízott hadával Megvett falaitok megett, Ellen kezéből nyerte táplálékát A vén földönfutó és könnyezett.
Mint láb alá teremtett férget, Miért el nem tiportatok? Vagy mindenek javára tenni Mért meg nem tanitottatok.
Egy kedvezőbb szél és a féreg Szorgalmas hangyává leendett, S szeretett vón testvér gyanánt, ki Most úgy hal meg, mint ellenségetek! -
Cookies on Poetry Cove