A toronyban éjfélt kong az óra, Felébredtem a sötét valóra. A merev, a néma téli éjben Csak én vagyok és a kakas ébren.
Gondolok a kedves szeretőmre, Éppen mostan álmodtam felőle, Nagyon szépet, mely után csak az fáj: Hogy az álom a vágynak nem használ.
Lélekvesztőn egy tó közepében Voltam én a kedvesem ölében; Kedvesem az égre néz és mondja: Nagy vihar jő, itt veszünk a tóba...
Szép beszédű kis okos galambom Többet is mond, de én alig hallom; A szememre rózsafelhő szállott, Elfeledtem az egész világot.
Csónakunkon, ah - evező sincsen, Gondolom, hogy ezt is mondta kincsem; De még ez sem hoz szivembe gondot, “Gyöngyvirágom, csillagom, egy csókot!”
Ezután én nem tudom, mi történt, Mintha összevegyült volna föld, ég; Mintha a föld és ég mindensége Visszaesett volna semmiségbe.
Csillag, nap mind elfogyott az égen, Mind ott volt a kedvesem szemében; Olyan égés, ragyogás volt ottan, (Bárcsak e tűz égne a pokolban.)
Nem tudom, volt-é vihar felettem, Annyi igaz, hogy az volt szivemben, Lázas gyönyörűség zivatarja, Mely kihajtá csónakom a partra -
- Álom, álom - ékes tündérország! Mikor vált be nálam a valóság? Szép vagy, szép s tán boldogságod is nagy, De te inkább gyermeknek való vagy.
Férfi lettem én a kisfiúból Többet várok én már a valótól... Nem ohajtom már a lehetetlent, S tudom, édes vajmi sok van itt lent.
Add meg nékem, amit a föld adhat Mindazokból, mit világod láttat, Karjaimban szeretőm - vagy hát ha Őt nem adod, ne gyötörj hiába! -
Cookies on Poetry Cove