A szomorú körutas

Egyiptom, Líbia csodái, A Péter és Pál kupolái, A karnaki romok alatt Hideg közönnyel elhalad.

Mindezeket megnézni “chic”, De megteheti mindegyik, Kinél sok a pénz, a vagyon, És neki sok van, sok nagyon.

Saját hajó a tengeren, A szárazon külön vonat. Ét-háló-társalgó terem, Mint világfürdőkön divat.

Orvos, szakács, gépész, hajós, Bohóc és gyóntató barát, Tolmács, hierogliftudós Kisérik a világon át.

Már láta mindent, ami nagy, Hegyet, havast, gót templomot, Mit emberkézzel emberagy S az ős természet alkotott.

Mindez mit ér? Semmit sem ér. Csak unalom, teher neki. Sovárg a közönségesért, A nagyság átka kergeti.

Őt bántja a világ szeme, Mely mindenünnen rátapad. A bámulat, a hír szele, Amerre útján elhalad.

Nem tanulmány, nem látomány, Nem kéjút, amit élvez ő, Nem járni új kaland után; A célja ép ellenkező.

Nem a tudásnak szomja bántja, Hajh! bár a tenger bősz viharja, A rohanó mozdonykerék, A recsegő hajói gép

Ki tudná rázni mind együtt, Mi elméjében összegyűlt! Kegyetlen vámpír a tudás! Telhetlen szíja véredet,

És annál kétkedőbb Tamás, Amennyivel többet bevett. Feledni, elrejtőzni messze, Zord, laktalan vad tájakon,

Hol semmi emlék ne jelezze, Mi megsebezte egykoron. Az ismeretlenség homálya Sajgó szivére volna ír,

De hát előtte jár s utána Nyomában mindenütt a hír. Világraszóló hír dicsfénye, Mit annyian áhítanak,

Az már családja öröksége, Mely egy nagy ős névhöz tapad. Miért népek csatáztak, haltak, Több mint egy fél évezredig,

Neki teher már a magas rang, Nyomasztja, ránehezedik. Ha minden, ami üdvöt ad, Mit emberek óhajtanak,

Hír, fény, dicsőség, rang, vagyon, Együtt mind bőven, gazdagon: Mindez mit ér, ha fáj neki? Szivét csak jobban égeti

A gondolat, hogy hasztalan, Ez neki mind hiába van. Selyem, biborfény jól mutatja Hatalmas, hősi alkatát,

De elborult lélek bánatja Csal láthatóbb lesz azon át. Útján a szomszéd fejedelmek Küldöttei ha megjelennek;

A bámuló tömeg ha várja A lobogódíszes határba: Mind hasztalan! bár fáj neki, De nem mehet, nem teheti;

Kitér előlük, más utat vált, És szép fejét búsan lehajtva, Magában halkan mondogatja: “Jó emberek, ah hogyha tudnák...”

De itten azután egyszerre Elhallgat, mintha megrettenne, Hogy megjelen a gondolat, A szörnyű rémkép, mely miatt

Földönfutó lett, mely elül Barangolással menekül, Nem kedvtelésből örömest, De csak ha elfáradt a test,

Ha kimerült, ilyen nagy áron, Borul szemére enyhe álom. “Mi ünnepély, hivalgó pompa!” - Gondolja - nézve a távolba.

“Levegő, levegő kell nekem, A tengeren, a hegyeken...” Bár únja már, gyülöli mind, Mint ellenségeket tekint

Mindent, mi nagy, fényes, magas, A csillogó víz, a havas, Emlékek, városok, romok, Kéjpaloták, mind megunott,

Átolvasott könyv már neki - Csak az alacsonyt szereti. Az alacsony, a közönséges, Minden, mi egyszerű, szegényes,

Ah ez az, amiért eped, Az egyedüli élvezet. Mert ismeretlen, új előtte, Ez a paradicsom gyümölcse,

De mint az éden kapujánál, Im itt is egy arkangyal őrt áll. A magas rang, legmagasabb, Szól tiltakozva: “nem szabad”.

Csak álruhás inkognitóban Mulathat olykor a tilosban. Pusztán, vadonban egyedül Bolyongva néha sikerül

Megcsalni a törvényeket, Miket szeszélye sérteget. Igen, ha csöndes völgy öléből Erdős hegyoldal rejtekéből

Országutaktól félre, távol A kapzsi, lármás nagy világtól, Lakása egy erdésznek, Mint nyájas föcskefészek,

Lombok közül kikandikál: Elbámul ott mindig, megáll, És addig-addig, hogy betér. A gazdát üdvözölve kér

Egy jó ital hideg vizet; Azért királyilag fizet; Mit látva gazda és cseléd Alig találja a helyét,

És szivesen látott a vendég, “Nem tudják, hogy kinek tiszteljék.” “Nem tudják, hogy kinek tiszteljék!” Ki boldogabb, mint ő, ezt hallva?

Bár a falon egy szörnyü fénykép Az ő hasonmását mutatja. De hát e jámborok hogy sejtsék Azt a csodát, őrült szerencsét,

Hogy az van itt, az, aki ottan Babér között, koszoruzottan... Az volna itt, egy földi Isten? Nem, nem, csak nem kell megijedni,

Nem fogja itt ismerni senki. Marad bizonnyal ismeretlen. Betelve vágya... Nosza hát már Bátran, vigan, szabad a vásár.

Most ő is ember, mint a többi, Egy közönséges útas, “földi”... Kirugva a világ alóla; Ország-világra semmi gondja.

Kezet fog a jó házi néppel És a lakásban szerte nézdel, Mély áhitattal, mozdulatlan, Olyan malasztos hangulatban,

Hogy szinte csuklik már a térde, Legott omolni a középre Könnyülten, bűnbánón, zokogva Mint egy vezeklő a templomba...

Mert templom ez, úgy érzi itten; Sugdossa azt körülte minden; Az egyszerűség, mély alázat, A béke, csöndesség pompája,

Mártír szegénység glóriája Avatja szentté e kis házat. A mérhetetlen szörnyü távol Ama körök magaslatától,

Amelyben ő élt, élni fog, Hol éj-nap minden úgy ragyog... E szédítő, csodás ellentét Meghatja elmerengő lelkét.

És gondolataiba mélyed: Hogy ím hát ember itt is élhet! Ez alacsony, kicsiny szobában, A társaságtól félre, dugva

E temetői néma zugba; Hírnévtelen, örök homályban E füstös gerendák alatt... S ki tudja, nem-e boldogabb.

Mint sokan ott, hol annyi csáb van, A Himalája magasságban, Hol elvégződik a világ, Honnan se föllebb, se tovább;

Kezdődik a nagy űr, a semmi, Lehet csak esni, nagyot esni... De már tovább nem tépelődik. Mert már ha így van, mostan ő itt

A helyzetet kizsákmányolja. A kisszerűben most van módja, Most itten ő a szegénységben Kedvére duskál, kéjeleg.

Tanulmányozza voltaképen - Mi neki úgyis kötelesség, Bár tette volna már régesrég - Az érdekes népéletet.

A házi néppel szóba állva, Kiváncsi rá, minő lehet Ez egyszerű ős emberek Tudása, érzelemvilága?

Kérdez, felelget, és im látja, Hogy ami nyers: erő van benne, Bár tanulatlan, szűz az elme, Ködös tanoktól érintetlen,

Pihent, nyugalmas, józan, ép, Kevés, de neki jó, elég. Bár együgyűk, de épen abban Talál szokatlan kellemet,

És megtörténik a hallatlan, Jóságos ég! hogy ő nevet. Majd azután gondol nagyot, Az hogy parányit, alacsonyt.

Elképzeli, ha kerülőnek Szegődne el, hogy élne ő meg? Ám lássa hát, nehéz a munka? Az udvaron, hol ép a szolga

Tuskót, csomósat hasogat szét, Kezébe fogja a nagy fejszét, Nekihuzódoz, nagyokat vág, Úgy széthasít legvastagabb fát,

Hogy messze lódul két darabja, Az egyik erre, másik arra. Aprózza a hasábot, rőzsét, De nem soká tart a dicsőség -

Kifárad: ámde nem hiába: Sovány ebédjét megszolgálta, Amelyhöz épen most beintik; És ó, csodák csodája, ízlik!

És ami fő, ó, boldog éj, Utána alszik, mint a téj, Mint a kidöntött szálfa, télen, Hó szemfödéllel betakarva,

Mély csöndü erdő közepében; Nem álmodik, mi sem zavarja. Folytatva útját a vidéken, Mindenfelé ellátogat.

Országút mellett, faluvégen Lát sátoros cigányokat. Az apjuk épen üstöt foltoz; Körülte mennyi a gyerek!

Kisebb, nagyobb, egész sereg, Akár az orgonán a síp. Mind meztelen, de mind ugrándoz Fürgén, vidáman, mint a csík.

És kérdve tőle, hogy mit gondol, Nem-e sok is már ez a jóból? A dáde könnyedén feleli: “hát Kire maradna ez a nagy világ?”

Majd másszor, hogy kimenekül Sötét, komor hegyek közül, A délibábos pusztán járva Akad megint ujabb csudára.

Nagy tábla kukorica szélén Emelkedett kis bucka élén, Mereven áll, mint a cövek. Noha pedig már jó öreg,

Egy kis zömök, mándlis paraszt. Bajusza majdnem egy araszt. Tekintete parancsoló. Tüskés szemöldöke alól

Két héja szem villog, ragyog. Kezébe furkós somfabot, Amellyel fenyegetve int, Ha valaki közeledik

S átlépve a birodalom, Ahol övé az uralom. Vajon ki itten e hatalmas ősz? Ki volna más? - a kukoricacsősz.

Kunyhója száraz kukoricaszár, A nyári szellő rajta ki s be jár. Lencsés cseréppipája a fogán, Tarisznya, benne kostök, vad, mokány

Kapadohány, de hát ez köll neki, Szunyog raját ez messze kergeti. Egy megviselt szűr, cifraságtalan, No még meg aztán, ami rajta van,

Mindössze ennyi, mi övé, a kincs. Ezenkívül csak egy kutyája sincs. Előtte a parázsban, hamuba Új kukorica cséve, burgonya,

Ma ettől, holnap attól - van elég, Szűk bére mellett ez a “járulék”. Hozzá bicsakra tűzve süt szalonnát. A szomszéd csordakútról oltja szomját.

Nagy néha egy ital bor is kerül (Ajándékképen, mellyel hébe-hóba Meg-megveszik, ez a világnak sorja!) Így éldegél ő itten egyedül,

Szélben, viharban, forró napon át, Elégedetten, mindig egyaránt. Ez embert nézi s nem fogy a csudája. Mi nagyszerűség a kicsinyszerűben!

Egy mikroszkóp világ a gombostűben! Vajjon napestig itt egyhelyben állva Mit gondol össze-vissza? - kérdi tőle. “Hát semmit” - ennyi rá a felelet.

(Nem sok, de több mégsem lehet, Mert kell-e több: nem félni attól Hogy megőrülhet - gondolattól?) Eszébe jut Nagy Sándor. A hiú!

És elmerülve mélyen, ifiú Szemében egy szemérmes könny remeg S gondolja: “Az vagyok, aki vagyok, A föld kerekségén a legnagyobb,

De Isten látja síró lelkemet, Azt elcserélném, szőrért szőrt, veled.” S hogy még kivenne többet is belőle, Biztatja, vajha kivánsága van,

Akármi, mondja bátran, kérje tőle, Ő teljesíti egybe... Hasztalan! Mintegy kikelve kissé önmagábul, Gondolkozik, a semmiségbe bámul,

S a felelet megint csak az elébbi: “Mi kéne! Hát mi kéne? Semmi!” Egy ember, akinek nincs semmije, És mindazáltal semmi vágya nincs!

Övé talán a föld, azt véli-e, És rajta minden, ami drága kincs? És kettejük közül, menykőbe, hát E rongyos emberé a nagy világ?

Im hát most eljutott az alsó végre. A kisszerü, alanti is ki van merítve. Nincs mit kutatni már tovább, Ismerve mind két szélén a világ

Ezentul még unottabb, üresebb. Szivében egy legujabb, üde seb. Mi béke, csönd itt lenn a mélyben! Mi nyugalom, acélos idegek!

A lélek nem háborg magával, épen Csak az övé gyógyíthatlan, beteg! Agyában egy bősz, átkos gondolat Az őrület hazug, képzelt veszélye

Fészkelte el magát, megy véle, S e mérges vad darázs el nem marad, Átalkodottul egyre ott donogva Ijeszti el, nem ismert távolokba.

Hát menni kell, fáradni untalan, Bolyongnia, mint Ahasvérnek, S jó még, ha egy - sötét - vigasza van: Hogy napjai majd egyszer véget érnek...

És akkor aztán, majd valamikor, Ha leomoltak várak, templomok, Fölszántva kripták, elfeledt romok, És a profán szél mindent összehord;

Ha az idő, enyészet, a halál Diadalútján minden elvegyül: Hamvában is majd akkor egyesül A kukoricacsősz és a - király...